A kéz volt a lélek tükre

 Tóth Tünde mindkét szempontnak maximálisan tudatában volt, amikor a rendezést felvállalta, csakúgy, mint az előadásban fellépő bábszínészek. A hatás nem maradt el, nemcsak a rendező munkatársaként szereplő Dimény Levente munkáját dicsérő, jól kidolgozott, nem ritkán már-már veszélyes mozgásszínházi elemeknek köszönhetően, hanem mindenekelőtt annak a következetesen végigvitt rendezői elképzelésnek, hogy a kézjátéké legyen a főszerep.

Helyesbítenem kell, hisz nem egyszerűen főszereplővé lépett elő a kéz: a szem és arcjáték helyett a lélek tükre lett. Nagyon szuggesztív és plasztikus volt az Albert Alpár tervezte díszletelemek mögött mondott, szöveget illusztráló-aláhúzó ujjtánc, s miközben élvezettel követtem a látványt arra gondoltam, milyen didaktikai telitalálat Tóth Tündének ez az ötlete – a célközönség ugyanis szinte észrevétlenül jut pluszinformációkhoz, így jobban átlátva az egész darab vonalvezetését.

Különösen tetszett a nagy szerelmi jelenet ízléses, visszafogott, a klasszikus balett finoman cizellált mozdulataira emlékeztető „kézpárosa”, a szavak nélkül is mindent elmondó erotikus pas des deux. (Ugyanezt viszont semmiképp sem mondhatom el a darab elején unásig ismételgetett orra eséssel, hanyatt bukással fűszerezett harsánykodásról, amit egyszerűen öncélú időhúzásnak éreztem.) A már említett meglepően jó mozgáskultúra mellett föltétlenül ki szeretném emelni az érthető, szabatos szövegmondást: mindenik szereplő úgy beszél, ahogy színpadon beszélni „illik”, szerencsére mellőzve a manapság nálunk is egyre divatosabbá váló, szóvégeket felrántó nyafogást.

Ennyi dicséret után viszont semmiképpen sem hallgathatom el az amúgy élményszerű előadás számomra legnagyobb hiányosságát: elsikkadt annak az akár többször is megismételhető alapmotívumnak a hangsúlyozása, hogy a két család tulajdonképpen már azt sem tudja, valamikori őseik miért is kaptak hajba, miért kezdtek gyűlölködni. Mindez elsősorban nem az erőltetett aktualizálás végett lenne szükséges, bár az sem mellékes, hisz magunk körül is éppen elégszer látunk értelmetlen ellenségeskedést. De ha nincs eléggé megmagyarázva, akkor a tíz év körüli gyermek nem fogja megérteni, hogy mi is itt a gond, miért nem lehet ez a két fiatal boldog egymással.

És hiányoltam a darabot lezáró megbékélésnek is mondható megállapítást, miszerint az esztelen-oktalan harag miért csak emberáldozatokkal oldható meg? De ezek a hiányosságok feltehetően a következő előadások során kiküszöbölhetők, a csapat még jobban összeérik – némi biztatásnak is szánt túlzással élve: ékszerré csiszolódik a nyersgyémánt.

Rómeó és Júlia – Nagyváradi Szigligeti Szinház Lilliput Társulata, 2011. Szerző: William Shakespeare. Rendező: Tóth Tünde. Szereplők: Hanyecz Debelka Róbert, Gnadig Kornélia, Szabó Barna, Lukács Sándor, Stéfán Bodor Mária, Daróczi István, Németi Emese, Lélek Sándor Tibor, Szentpéteri Lenke