A fekete március előzményei: hatalomátmentés, csapdák, forgatókönyvírás a felszín alatt

Telt-múlt az idő, és december 16-án egy ismeretlen női hang arról értesítette telefonon az unokatestvéremet, hogy minden rendben van, most már nyugodtan utazhatok Lászlóhoz. Annyira gyanús volt az ügy, hogy egyből rájöttem: csapda az egész. Aczél Bandival, az épp Erdélyben tartózkodó magyarországi barátommal megbeszéltem, hogy segítségével kerülő úton megyek Temesvárra; ő hazafelé menet elvisz Nagyváradig, onnan meg vonatra ülök. Mondanom sem kell, hogy csak Aranyosgyéresig értünk el, ott a rendőrök leállították Bandit, és engem kitessékeltek a Trabantjából. Valahogy eljutottam Kolozsvárig, és ott töltöttem a forradalom napjait. December 19-én még csak annyit tudtunk Lászlóról, hogy elvitték; de hogy hová, azt nem. Ez csak később derült ki. Rá egy napra tértem haza, és Béres András azzal fogadott, hogy utólagos beleegyezésemmel engem is besoroltak az RMDSZ alapítói közé.

– Teljesen nyilvánvaló volt önnek, hogy szerepet kell vállalnia Marosvásárhely, a megye, a magyarság vezetésében?

– Igent mondtam, habár én sem, ahogy általában a másodrendűnek tartott magyar értelmiség sem volt felkészülve erre. De hogy is lett volna, hiszen mi magyarokként az aligazgatók csapatát alkottuk, akik sok mindenhez értettünk, csak éppen az igazgatói feladat elvégzéséhez nem. Az erdélyi magyar értelmiségi általában humán beállítottságú volt: tanárok, lelkészek, művészemberek, orvosok... Reálvonalon legfeljebb mérnökeink és almérnökeink voltak. Az igazságszolgáltatásban, rendfenntartóknál vagy a hadseregben dolgozók szinte mind románok voltak. Azok, akik Marosvásárhelyen közvetlenül 1989 előtt magyarként fontos intézmények vezérigazgatói voltak, azok „szarháziak” voltak.

– De nem attól váltak azzá, hogy vezérigazgatót csináltak belőlük, hanem azért lettek vezérigazgatók, mert eleve „szarháziak” voltak, nem?

– Úgy van! Január–februárban csak úgy kapkodtuk a levegőt a Nemzeti Megmentési Front ülésein, amikor ilyen-olyan magas rangú tisztek a szemünkbe hazudtak mosolyogva. Mi azt hittük, hogy a szabad világ, a demokrácia egyben a gerincességet és az igazságot jelenti. Elképesztő, milyen naivak voltunk! Velem az élen.

Hiába ajánlottam magam helyett Frunda Györgyöt, az ügyvédet, az ő személye nem érdekelte. Még akkor sem, ha én, „a nagy tekintélynek örvendő” Tőkés megígértem, hogy támogatom. Akkor megemlítettem Márton János nevét, de őt sem akarták. Mondtam, én nem kötném le magam, utazni szeretnék, külföldre mennék… Másnap egyszerre kaptam kézbe az útlevelet és a még 1989 őszén megrendezett módon elvett jogosítványomat. Teljes meggyőződésem, hogy velem akarták legitimizálni az akkor már szinte hajszálpontossággal készülő márciusi összecsapást.

– A helyettes főtanfelügyelői tisztséget viszont már jó szívvel, de szintén naivan vállalta.

– Szívesen vállaltam, hiszen a magyar pedagógusok közvetlen támogatását – és ezzel együtt a szavazatát – élveztem. Ám az ország egyetlen megyéje voltunk, ahol két főtanfelügyelő-helyettes dolgozott, egy román és egy magyar. Ez azt jelentette, hogy ha valamit két vezetőnek kellett aláírnia, Ciurcă, az akkori főtanfelügyelő az én tudtom és beleegyezésem nélkül is aláírathatta az okiratot a másik helyettesével. Amikor ráébredtem, hogy súlytalanítottak és légtelenítettek, félreálltam.

– Jó vagy rossz döntésnek tartja harminc év távlatából azt, hogy elhagyta a „vatrás fészket”, ahogy még sokáig emlegették – és olykor nevezik ma is –, azaz a Maros megyei tanfelügyelőséget?

– Amíg hittem abban, hogy valamit változtatni lehet 1989-hez képest, nem adtam fel. Papius tanárként én komolyan hittem abban, hogy a Bolyait vissza lehet állítani a város magyar középiskolájává, mint ahogy a Papiut is román líceummá. Aztán hamar kiderült, hogy az RMDSZ-es miniszterhelyetteseink, államtitkáraink, Pálfalvi Attila, Demény Lajos, akik megpróbálták egyengetni az utunkat, ugyanolyan súlytalan pozícióban voltak Bukarestben, mint én Marosvásárhelyen. A későbbi államtitkár, Béres András mesélte el, hogy ő lényegében a takarítónőkért és kapusokért felel a minisztériumban. „Hozzám senki nem jön aláírásért, én járok másokhoz” – vallotta be nekem, mielőtt lemondott volna. Ami a Maros megyei tanfelügyelőséget illeti, valóban egy magyarellenes fészek volt; nemcsak az ott született döntések miatt, hanem már csak azért is, mert a megyét és a várost vezető tisztek, akik kulcsszerepet játszottak a Vatra Românească alakulásában és minden magyarellenes cselekedetben, Scrieciu, Judea és társaik ott sokszorosították a propagandaanyagaikat. Ugyanis a városban akkor még alig létezett néhány fénymásoló.

– A február 10-i gyertyás tüntetés milyen hatással volt a sötét erők számára?

– Félreértés ne essék, de a szolgálatok profin kiképzett vezetői azt is ellenünk használták fel. A hatalmas és összetartó tömeggel riogatták a románokat.

– Profin kiképzett, beszervezett emberek voltak az RMDSZ sorában is?

– A hatalom részéről? Több mint biztos. Főként a diplomások közül. Persze mindezt nagyon nehéz bizonyítani, főként úgy, hogy az ember még a saját üldözött dossziéjához sem férhet hozzá. Amikor 2012-ben megpályáztam a megyei önkormányzat elnöki tisztségét, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottságtól (CNSAS) kaptam egy levelet, amelyben igazolták, hogy nem vagyok besúgó, hanem ellenkezőleg, üldözött. Megírták, hogy két dossziém van, összesen 14 kötetbe sorolva.

A családból négyen utaztunk fel Bukarestbe az iratok tanulmányozására és fénymásolására ahhoz, hogy a tizennégyből mindössze egy kötetet kapjak kézhez. A többit titkosították. Hasonlóan járt az öcsém, László is.

Az intézet egyik tagja, egy középiskolai történelemtanár kikísért az épület elé, ahol aránylag nyugodtabb körülmények közt beszélgethettünk, és elpanaszolta, hogy a hatalom fel akarja számolni a CNSAS-t. Arra kért, beszéljek Lászlóval, hogy Brüsszelben valahogy akadályozza meg az intézmény bezárását. Ez is a politikai tektonikai mozgásokat illető feltételezésemet igazolja. Azokét a földalatti mozgásokét, amelyek napjainkban is folynak.