Életbe lép kedden a Lisszaboni Szerződés

Reformszerződésről van szó, amely úgy korszerűsíti az EU helyenként még hatországosra tervezett formában működő intézményrendszerét, hogy az még további új tagállamok felvétele esetén is gördülékeny működést biztosítson. Nem egyszerű feladat egy olyan szervezetben, ahol esetenként huszonhét különféle nemzeti érdek között kell kompromisszumot találni.

A Lisszaboni Szerződés a hatodik a nagy uniós szerződések sorában az alapító Római Szerződés (1957), az Egységes Európai Okmány (1987), a Maastrichti Szerződés (1992), az Amszterdami Szerződés (1997) és a Nizzai Szerződés (2001) után. Módosítja a hatályos EU- és EK-Szerződést, ám nem lép azok helyébe.

A szerződés korszerűsíti a 27 tagállamot tömörítő unió döntéshozatali mechanizmusát, és kötelezővé teszi a tagállamok számára az alapvető jogokról szóló EU-charta elfogadását és alkalmazását (utóbbi alól három ország felmentést kapott). Az eddigi féléves soros elnökségek rendszere átalakul, létrejön az unió elnöki posztja, és egyesíti a szerződés az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének, illetve a külkapcsolatok biztosának posztját.

Európa demokratikusabbá és átláthatóbbá válik. Az Európai Unió polgárai által közvetlenül megválasztott Európai Parlament hatásköre fontos új elemekkel bővül az uniós jogalkotás, az uniós költségvetés és a nemzetközi megállapodások vonatkozásában. Különösen a döntéshozatali folyamatban alkalmazott együttdöntési eljárás kiterjesztése biztosítja majd, hogy az uniós jogszabályok túlnyomó többségének megalkotása során az Európai Parlament ugyanolyan súllyal vegyen részt a folyamatban, mint a tagállamok kormányait képviselő uniós tanács.

A nemzeti parlamentek jobban bekapcsolódhatnak az EU munkájába, különösen annak az új mechanizmusnak köszönhetően, amelynek révén folyamatosan nyomon követhetik, hogy kizárólag azokban az esetekben kerül-e sor uniós szintű fellépésre, amikor az eredményesség szempontjából ez ígérkezik a legjobb megoldásnak.

A polgárok közvetlenül is jobban érvényre juttathatják elképzeléseiket: amennyiben több tagország állampolgárai közül legalább egymillióan szükségesnek ítélik, a kezdeményezési jognak köszönhetően felkérhetik az Európai Bizottságot, terjesszen elő új szakpolitikai javaslatokat.

A Lisszaboni Szerződés mondja ki először konkrétan, hogy a tagállamok kiléphetnek az unióból, jóllehet ilyen lehetőséggel reálisan senki nem számol.

Az intézményrendszer korszerűsítése révén Európa hatékonyabbá válik; az uniós munkamódszerek és szavazási szabályok egyszerűsödnek. A tagországok közt szavazásokon (a Tanácsban) alkalmazott, vétójog nélküli (minősített többségi) szavazást a szerződés újabb politikai területekre terjeszti ki annak érdekében, hogy a döntéshozatal felgyorsuljon és eredményesebbé váljon. 2014-től kezdődően a minősített többség kiszámítása a tagállamok és lakosok száma alapján meghatározott kettős többség elve szerint történik: a kettős többséghez az szükséges, hogy a határozatokat a tagállamok 55 százaléka elfogadja, továbbá hogy az igennel szavazó tagországok lakosainak száma együttesen elérje vagy meghaladja az unió teljes lakosságának 65 százalékát.

Ez a szerződés közvetlen kapcsolatot hoz létre az Európai Bizottság elnökének megválasztása és az európai parlamenti választási eredmények között, új szabályokat vezet be az Európai Parlament jövőbeli összetétele és a biztosok számának jövőbeli csökkentése vonatkozásában, és világosabb szabályokat fogalmaz meg a megerősített együttműködés és a pénzügyi rendelkezések tekintetében.

A Lisszaboni Szerződéstől azt is várják, hogy annak révén az EU jobban fel tud lépni olyan területeken, mint a terrorizmus elleni küzdelem vagy a bűnözés elleni harc, de javít az együttműködés hatékonyságán az energiapolitika, közegészségügy, polgári védelem, éghajlatváltozás, általános érdekű szolgáltatások, kutatás, űrpolitika, területi kohézió, kereskedelmi politika, humanitárius segítségnyújtás, sport, idegenforgalom és igazgatási együttműködés területén is.

A Lisszaboni Szerződés részletesen áttekinti és megerősíti az unió működésének alapjául szolgáló értékeket és célkitűzéseket. Megőrzi a korábban megállapított jogokat, de ezeken túlmenően új jogokat is létrehoz polgári, politikai, gazdasági és szociális téren. Megerősíti a négy „szabadságot”, a személyek, a szolgáltatások, az áruk és a tőke szabad mozgását a tagországok között és azokon belül.

A szerződés arról is rendelkezik, hogy az unió és a tagállamok a szolidaritás szellemében közösen lépjenek fel, ha az egyik tagországot terrortámadás éri, illetve természeti csapás vagy ember által okozott katasztrófa sújtja. A dokumentum az energiaügyek területén gyakorolt közösségvállalás fontosságát is hangsúlyozza.

A szerződés önálló jogi személyiséggel ruházza fel az Európai Uniót, így az nagyobb súllyal tud fellépni a nemzetközi tárgyalások során, hatékonyabban szerepel majd a nemzetközi színtéren, és a vele kialakítható partnerség lehetősége is kézenfekvőbbé válik az unión kívüli országok és a nemzetközi szervezetek számára.