Csődbe mehetnek az állami „nindzsák”

A nindzsák adósságai

Az angol pénzügyi szakzsargon „nindzsáknak” nevezte el a „nem elsőrendű” magánadósokat – NINJA, azaz „no income, no job, no assets” (se jövedelemmel, se állással, se vagyonnal nem rendelkező adósok). Fizetésképtelenségük azért vezethetett világválsághoz, mert a tartozásaikra alapozott, származékos termékekből épített piramisjáték jórészt a lehető legjobb „AAA” osztályzatú értékpapírokból készült, pusztán a kibocsátók – a legnagyobb amerikai befektetési bankok – vélt megbízhatósága miatt. Ezért e termékeket mindenütt örömmel, bőven vásárolták. Amikor az alap megrendült, vele dőlt a származékos papírok „pokoli tornya” is, maga alá temetve a nemzetközi pénzügyi rendszert, majd a világgazdaságot.

Véget ér a romeltakarítás

Nem volt könnyű, de többé-kevésbé már véget ért a romeltakarítás az Egyesült Államokban. A Lehman Brothers befektetési bank 2008 őszén csődbe ment, a többi amerikai befektetési bankot beolvasztották a nagy kereskedelmi bankokba, az önálló befektetésibank-ágazat megszűnt. Az amerikai kormány 2008 végétől segítséget adott a 700 milliárd dolláros keretű TARP révén (Troubled Assets Relief Program – bajba került eszközök mentőprogramja). Ebből az előirányzatból finanszírozták az amerikai kormány segítő bevásárlását banki eszközökből és vállalati részvényekből. Az így államosított eszközöket a magáncégek – köztük a General Motors autógyár, az AIG biztosító vagy a Citigroup bankcsoport – már nagyrészt visszavásárolták, árfolyamnyereséget és időarányos osztalékot is megfizetve a kormányzatnak. A TARP-ból jövőre már semmi másra nem költenek, csak a bajba került lakástulajdonosok megsegítésére. A bankok lakás-visszafoglalásainak megelőzésére az amerikai kormány 13,2 milliárd dollárt szán a következő, októberben kezdődő költségvetési évben. Erre a célra tavaly 543 millió dollárt költött a kormány, az idei évre 9,81 milliárdos keretet irányzott elő.

Adósminőség tekintetében újabban hasonulás látható az amerikai magánszemélyek és egyes euróövezeti tagállamok között, de a következmények eltérők. A tagországok sorában is megjelent a „nem elsőrendű” adós: Görögország, amelynek „B” adósosztályzata jócskán a még befektetésre ajánlott szint alsó széle, „BBB mínusz” alatt van a Standard & Poor’snál. Portugália osztályzata éppen „BBB mínusz” – mint Magyarországé –, és Írország „BBB plusz” osztályzata is nagyon ingatag. E kormányzati adósságok romló minősége éppúgy fertőzi a hitelező bankok portfólióminőségét és tőkehelyzetét, mint a nem elsőrendű adósoké annak idején az amerikai befektetési bankokét, majd az egész nemzetközi pénzügyi rendszert. A kármentés kerete is hasonló: az euróövezeti országok garanciáiból összerakott európai mentőprogram (EFSF) kerete 440 milliárd euró, ezt az Európai Bizottság, illetve az IMF további jótállása 750 milliárd euróig egészíti ki, és ez számszerűen elegendő kell hogy legyen minden elemző szerint.

Változtatni kell a mentalitáson

Akkor hát miért, hogy az európai szuverén adósok helyzete „nem akar” rendeződni, sőt a megsegített országok szemlátomást egyre nagyobb bajba süllyednek? A fő különbség az, hogy államok nem mehetnek csődbe, nem jelenthetnek fizetésképtelenséget, pedig a helyzet alaposan megváltozott, mióta az euróövezet létrejött. Addig a szuverén – állami – adós számított a legbiztosabbnak a tőkepiacon, hiszen egy ország fedezetéül végső esetben ott a bankóprés. Az euróövezeti tagállamok azonban ezzel – az adósság elinflálásának módszerével – többé nem élhetnek, mert már nem szuverén pénzkibocsátók, mióta a közös pénzt az EKB adja ki. Vagyis nem különböznek a magánadósoktól. Ezért manapság lehetséges, ami korábban nem: hogy egyes jó vállalatok hitelminősége meghaladhatja a hazai kormány hitelminőségét. Három nagy görög cég – köztük a helyi telefontársaság „BB” osztályzata – is jobb a görög szuverén osztályzatnál, Írországban 43 cég – többnyire külföldi részérdekeltségek – adósosztályzata terjed „A mínusztól” „AA mínuszig”, Portugáliában az EDP energiavállalat és a hazai távközlési vállalat osztályzata „BBB”.

Szörnyű sors, ha a bank lefoglalja az ingatlant, de az Egyesült Államokban ez a végső bánat is az adósságkönnyítés része: a legtöbb jelzálogkölcsön-fajta esetében a lefoglalással az adós le is tudta adósságát, hiába tartozott többel, mint az ingatlan értéke – így szól a törvény. Az EU és az euróövezet azonban – természetesen – nem engedi lefoglalni, széthordani tagállamait, eleve a fizetésképtelenség is politikai tabu.

A bankok terhelési próbáiban (stresszteszt) nincs forgatókönyv szuverén adós fizetésképtelenségére, és főleg nincs a láthatáron sem TARP-hoz hasonló keret a szuverén adósok miatt bajba kerülő bankok kisegítésére. Így aztán a hitelezők – látva, hogy a szuverén adósok minősége ma már korlátlanul romolhat, behajtható fedezet viszont még korlátozottan sincs – mindig újabb és újabb közpénzt követelnek onnan, ahol van: a „jó nagybácsitól”, az EU-tól és az IMF-től: ez az, amit a bankszakmában pótfedezetnek neveznek. Ebből, ahogy az idő halad, mind több fog kelleni, amint Görögország vagy Portugália mindinkább lemarad a gazdasági növekedésben. Ezért lehetséges, hogy ennek a spirálnak vagy örvénynek nincs vége mindaddig, amíg ez euróövezet meg nem békél azzal a lehetőséggel, hogy állami „nindzsák” is annak rendje és módja szerint csődbe mehetnek. Ez a rendezés és az új kezdet alapja.