A legbrutálisabb arab tavasz

Az akció azonban nem állt meg itt: másnap az ország déli részén lévő Deraa városában diákok egy csoportja olyan jelszavakat mázolt iskolája falára, hogy „a nép a rendszer bukását követeli” – s amikor a hatóságok letartóztatták, bebörtönözték (s egyesek szerint meg is kínozták) őket, ebből a szikrából hatalmas tűzvész keletkezett.

Kíméletlen megtorlás

Deraában, majd az ország más városaiban is egyre nagyobb tömegek tüntettek, demokratizálódást követelve, mire a fegyveres erők kíméletlen megtorlással válaszoltak. A katonai erő mellett az országot ekkor már mintegy 40 éve irányító Aszad-klán persze más módszereket is bevetett a lázadás lecsillapítására: reformokat jelentett be, a rendkívüli állapot feloldásától az új párttörvényen (ezzel lényegében a többpártrendszer bevezetésén) át az új alkotmány kidolgozásáig.

Azonban hiába mondta Bassár el-Aszad államfő, hogy Szíria más, mint az arab térség többi országa, hogy a nép bízik a kormányban, hogy a reformokkal a maguk útját követik, s hogy mindezért ők „immunisak” az „arab tavasz” forradalmaival szemben – a felkelés már egy éve tart, s nem látni a végét. Ráadásul a kezdeti békés demonstrációk mostanra fegyveres harccá alakultak, hiszen a hadseregből dezertáltak, illetve az országba becsempészett fegyverek révén immár az ellenzék is rendelkezik saját katonai erővel…

Az „arab tavasz” összes felkelése közül a szíriai az, amelyet a legbrutálisabban próbálnak letörni: egy nem kormányzati szervezet szerint már legalább 8500 halottja van a harcoknak, de az ENSZ is minimum 7000 áldozatról beszél. S a halottak száma a szakértők szerint még jócskán nőni fog, hiszen az Aszad-rezsim „túlélési stratégiája” éppen az, hogy katonai túlerejét (a harckocsikat, a tüzérséget) kihasználva, kerül, amibe kerül, de letöri a lázadást, még mielőtt a külföld rászánná magát bármiféle beavatkozásra.

Ez lesz „a temetők békéje” – ismerte be a minap a Le Figaro című francia napilap. Ezt a stratégiát mutatta a Homsz városa elleni többhetes tüzérségi offenzíva vagy épp a török határ közelében lévő Idlíb e heti visszafoglalása a gyengén felfegyverzett, csak géppisztolyokkal harcoló felkelőktől. Így azután az első tüntetések után egy évvel Aszad még mindig a helyén van, egyelőre megcáfolva azokat a jóslatokat, hogy „napjai meg vannak számlálva…”

Széthúzás, mozdulatlanság

Ezt a „sikert” több tényezőnek köszönheti. Először is a belső ellenzék széthúzásának, gyengeségének. Legfőbb szervük, a Szíriai Nemzeti Tanács lényegében csak a külföld szemében tűnik komoly tárgyalópartnernek, az országon belül nincs sok befolyása sem a tüntetőknél, sem az ellenzéki fegyveres csoportoknál. S maguk a felkelők is megosztottak: hiába van elvileg közös parancsnokságuk az úgynevezett Szabad Szíriai Hadsereg révén, ennek főnökei Törökországban vannak, s így a gyakorlatban minden helyi parancsnok azt tesz, amit akar.

S az is nyilvánvaló, hogy a felkelők fegyverzete sokkal gyengébb, mint a kormányerőké. A másik tényező a külvilág mozdulatlansága. Líbiában a felkelők a külföldi katonai beavatkozásnak köszönhették tavalyi győzelmüket, Szíria esetében viszont ilyesmiről szó sincsen. Hivatalosan azért, mert Oroszország (és Kína) az ENSZ Biztonsági Tanácsában minden ilyen javaslatot megakadályoz. A valóságban azonban más tényezők is szerepet játszanak: így például Szíria kulcspozícióban van a közel-keleti válsággócok (a palesztin–izraeli viszály vagy épp az iráni befolyásszerzési kísérletek) szempontjából, s e dominó eldőlése kiszámíthatatlan kockázatokkal járna.

Ráadásul az Egyesült Államokban és Franciaországban idén elnökválasztás lesz, s a jelenlegi elnökök nem akarnak egy bizonytalan kalandba belekeveredni. S a Nyugat még azt is ezerszer meggondolja, hogy legalább szállítson-e fegyvereket a felkelőknek, hogy azok kiegyensúlyozottabb erőviszonyok mellett vegyék fel a harcot a kormányerőkkel: mert nagy a veszély, hogy ezek a fegyverek végül fanatikus muzulmán radikálisok kezébe jutnak…

A harmadik tényező pedig az Aszad-rendszer saját hatalmi bázisának szilárdsága. Mivel a felkelésben döntően a Szíriában nagy többséget alkotó szunniták vesznek részt, az összes többi népcsoport (nem csak az Aszad-klán hátországát jelentő alaviták, de a drúzok vagy épp a keresztények is) félnek ettől a népmozgalomtól. Az alaviták kulcsszerepet játszanak a hadseregben, a biztonsági erőkben, amelyekre tehát Aszad egyelőre számíthat. Mint ahogy bizakodhat a történelmi példákban is: az 1991-es öbölháború után Irakban fellázadtak a síiták és a kurdok, s Szaddám Huszein akkori elnök elvesztette fennhatóságát az ország 18 tartománya közül 15-ben – ám végül mégis sikerült levernie a felkelést.  

Nem látszik az alagút vége

Akkor hát mi várható? – teszik fel a kérdést a megfigyelők. A legtöbben úgy gondolják, hogy Aszadnak végül mégis mennie kell majd: ha nem a felkelők sikere vagy a külföld beavatkozása miatt, akkor a gazdaság várható összeomlása vagy egy katonai puccs dönt majd sorsáról. De hogy mindez mikor esedékes, azt nem tudni. Gyors összeomlást – szemben a néhány hónappal ezelőtt még túlsúlyban lévő véleményekkel – most csak kevesen jósolnak. Miközben jó néhányan ma már inkább a boszniai polgárháborút emlegetik, ahol a 90-es években majdnem 4 esztendőn át harcoltak egymással a bosnyák, a horvát és a szerb csapatok.