Végét járja a szarvasmarhatartás Biharban – Értékesítési gondokkal küzdenek az önkormányzatok által megtűrt tehéntartó gazdák

Mint például a Dobrai házaspár Biharban, amelynek nyáridőben megpróbáltatást jelent reggelente és este az a félpercnyi idő, amíg a 16 tejelő szarvasmarhát áthajtja a főúton a falu másik felében húzódó közbirtokossági legelőre. Dobrai János szerint vannak sofőrök, akik szitkozódnak, átkozódnak, fenyegetőznek, szinte ráhajtanak a jószágra, mert nem tudják elfogadni, hogy az országban még maradt néhány állattartó gazda. „Felüdülés egy-egy civilizáltan viselkedő gépkocsivezető, aki bátorítóan kiszól, és biztat, hogy ne adjuk fel” – magyarázza a bihari gazda, aki megmutatja az istállóba télire egymás mellé bekötött jószágokat. Valamennyit kiállításra lehetne vinni, annyira fénylik a szőrük, gondozottak, tiszták. Az állatszerető ember örömmel szemléli őket, miközben visszaké­rődzik a reggeli bőséges eleséget.

Állatkupecek kereskednek a jószággal

A kívülálló azt gondolná, az idilli látvány mögött elégedett gazdák állnak, akik örömmel végzik a szülők és nagyszülők által rájuk testált állattartó örökséget. Valójában inkább arról van szó, hogy

Egy olyan faluban, ahol negyedszázada még sok száz jószágot hajtottak ki a legelőre, hiszen minden második telken állt marhaistálló, és benne tehén és hízóra fogott borjú. A rengeteg jószág ellenére is a tehéntejet, a túrót, sajtot, tejfölt jó áron lehetett értékesíteni a faluban, vagy a 15 kilométerre fekvő Nagyvárad piacain.

Nem tudom, hány megye van még ilyen kiszolgáltatott helyzetben, mint mi, de itt már nem éri meg semmilyen állatot tartani”

– panaszkodik a gazda. Azt is szóvá teszi, hogy nagy nehezen a napokban adtak el egy 1100 kilós, gyönyörű húsformájú bikát olcsón egy állatkereskedelemmel foglalkozó cégnek, amelyik Bosznia-Hercegovinába szállította a jószágot. Borjakat már több éve nem hizlalnak, mert nem éri meg. Állatkupeceknek, viszonteladóknak lehetne értékesíteni, akik többet akarnak nyerni rajta, mint a gazda, ezért lenyomják az árat, a legszebb állatban is hibát találnak, ezért élősúlyban csak 7–8 lejt kínálnak kilónként. Ez egy 120–140 kilós borjúért aprópénz, így a gazdák lemondtak az állathizlalásról.

Minden az állattartás ellen szól

A környező településeken sem jobb a helyzet. Érmihályfalván, ahol valamivel több jószág maradt, a tehéntartó gazdák hosszú keresgélés után sem találtak csordapásztort, így villanypásztorral kellett körbekerítsék a teljes legelőt. A tehéntartó gazdák egymást váltva hajtják a jószágokat reggel és este, napközben pedig szintén valamelyik gazda itatja meg az állatokat.

Dobraiéktól egy viszonteladó szállítja el immár húsz éve a reggel kifejt friss tejet a nagyváradi piacra. Ami nagy segítség, hiszen a családban nincs, aki tejjel vagy tejtermékekkel piacolhatna napi rendszerességgel. Dobrai Emese szerint feldolgozni sem éri meg a tejet, mert az emberek elszoktak a házi termékektől, inkább megvásárolják az üzletből az import tejből készülő túrót, sajtot, tejfölt. „A tej egy részéből tehéntúrót, tejfölt vagy vajat készítek, de sokszor elajándékozzuk, annyira nincs rá kereslet” – magyarázza a gazdaasszony.

Miután a Nagyvárad környéki és az érmelléki falvakban hosszú évekkel ezelőtt megszűnt a szervezett tejfelvásárlás, a megmaradt néhány tejtermelő gazda úgy boldogul, ahogyan tud. Dobraiék szerint a mai helyzet hamarosan oda fog vezetni, hogy egész vidékekről eltűnik a tejelő szarvasmarha. Ezt célozza az egyre több faluban bevezetett megszorítás is, hogy lakóházak között ne lehessen szarvasmarhát, sertést, vagy birkát tartani. Ilyen szempontból Bihar szerencsés helyzetben van, mert vendéglátóim szerint a magyar polgármester olyan elöljáró, aki megérti az állattartók gondját-baját, így nem akarja újabbal tetézni, hogy a megmaradt néhány állattartó gazda felszámoljon mindent a lakóházak közötti portán, és a településen kívül létesítsen állattelepet, amit szinte senki nem vállalna.

Dobrai János szerint ha a Bihar Megyei Tanács mégis elfogad egy ilyen rendeletet a metropolis­övezethez tartozó települések számára, azzal megpecsételik a szarvasmarha- és disznótartás jövőjét a környező falvakban.

Ha van eladó szántóterület, az az útkezelési vállalattól kapott kárpótlási összeg többszörösébe kerül.

A bihari gazdák nem értik, miért babrálnak ki arcátlanul velük, hiszen eközben a szomszédban megépült észak-erdélyi autópályának a magyar–román határátkelő irányába tartó rövid szakasza alatti földekért 7–8 eurót is kifizetett négyzetméterenként az állam. Van, aki tiltakozna a munkálatok elkezdése ellen, hiszen aprópénzért akarnak több tíz hektárnyi jó minőségű szántóterületet kisajátítani olyan gazdáktól, akik számára a termőföld jelenti a megélhetést.

„Beszélgettem a feleségemmel, mihez is kezdünk, ha még jobban ellehetetlenítik a gazdálkodást. Három évtizede ezzel foglalkozunk, hozzászoktunk az állattartáshoz, a tehenek szinte családtagnak számítanak. 56 évesen nehéz újrakezdeni és mással foglalkozni. De ez nem csak minket érint, hanem sok más gazdát, akik minden nehézség ellenére eddig kitartottak” – érvel Dobrai János. Érzem a hangjában, hogy nehezen válna meg szemrevaló teheneitől. Amelyek igazából ma már csak az egyre apadó gazdaréteg számára fontosak, amely még hisz a hazai állattartás jövőjében.