Hetedhét országon át

Talán azért is foglalkoznak olyan szenvedélyesen az utaztatással, és – legalábbis a kívülálló szemével – azért mondható turisztikai ügynökségük, a Galatea Travel olyan sikeresnek. A nyilvános adatok mögé nézve viszont már sokkal árnyaltabban lehet megközelíteni egyrészt a munkájukat, másrészt a motivációt, illetve azt a sok áldozatot, amit az ügynökségnek a város határain is túlmutató jó hírneve takar.

Utasszállításra alapoztak

Kíváncsiak voltunk például arra, hogy visszaemlékeznek-e a gyermekkorukban olyasfajta érzésre, miszerint „ha én egyszer szabadon utazhatnék”? Szűcs Gábor határozott igennel válaszolt, sőt kiderült, nem egyszerűen utazni vágyott – számára a villamossal való közlekedés is utazásnak számított –, de nagyon gyakran feltette magának a kérdést, hogy vajon miért más ő, mint a néhány kilométerrel odébb, Magyarország területén született gyerekek, akik mehettek bárhová, ő viszont nem. Édesapja dolgozott egy évet Münchenben, információi tehát már voltak a határon túli világról, de az volt a vágya, hogy saját szemével lássa a másságot. Első nagyobb lélegzetű útját az egyetemi évei alatt tette: alkalmazott elektronikát tanult, és kapott egy belgiumi ösztöndíjat, Leuwenben. Akkor még szükség volt vízumra, megkapta, és a tanulás mellett odakint szabad idejében utazgatott is erre-arra. Többen voltak ösztöndíjasok, együtt utaztak, és természetesen sokat számított, hogyan szervezik meg útjaikat. Ezt ő vállalta magára, és tulajdonképpen innen jött az ötlet, hogy foglalkozzék utaztatással. Már egyetemistaként bekapcsolódott utasszállító cégek munkájába, úgyhogy 1994 és 2007 között ezen a téren dolgozott.

Noémi pályaválasztása első látásra úgy tűnhet, hogy távol esik a turizmustól, valójában nagyon sokat segített a későbbiekben: angol–francia szakot végzett, három évig angoltanárként dolgozott. A saját utazási iroda ötlete véletlenül adódott: Temesvárra mentek egy barátjukkal, és beszélgetés közben merült fel, mi volna, ha... Ez 2004-ben történt, és nemsokára meg is alapították a barátjukkal együtt az utazási irodát. Mindenki mindent csinált: Noémi kezdettől főállásban, Gábor 2007-től. A barátjuk aztán kivált a cégből, és maradtak ők ketten. Visszaemlékezve a kezdetekre, Noémi rokonszenves egyszerűséggel vallja be, hogy tulajdonképpen mindent a saját bőrükön tanultak meg. Mindenekelőtt azt, hogy mit is jelent a turizmus: majdnem egy év múlva kezdték el megismerni a munkát. Addig az alap az utasszállítás volt – ebben Gábor már tapasztaltnak mondhatta magát: elsősorban vendégmunkásokat szállítottak, illetve rokonokhoz látogatókat. Kapcsolatban álltak magyarországi cégekkel, de kb. két évig semmi anyagi hasznot nem tudtak elkönyvelni. „Illetve egy éven át még tanulópénzt is fizettünk” – teszi hozzá Noémi, hisz ő maga fizetés nélkül volt bent legalább napi nyolc órát, de nem volt ritka a napi tíz-tizennégy óra munka sem.

2005-ben merült fel először, hogy nemcsak utaztatásra volna igény, hanem saját utak szervezésére is – a mindezzel együtt járó munkát újfent tanulni kellett. Vízumra már nem volt szükség, de pénzfelmutatás, biztosítás, a rengeteg partnerrel való kapcsolattartás – szállás, helyi programok megszervezése – nem volt könynyű. Mindezek mellett a kezdeti utazásszervezés afféle „komolytalankodásnak” tűnt – mondják nevetve Szűcsék, felidézve a kezdeti időket. De ahogy ők egyre inkább belelendültek a munkába, úgy kezdte a közönség megismerni a céget. Körülbelül az indulástól három évre érezték úgy, hogy most már „van nevük”. Itt azonban nem álltam meg, hogy ne kérdezzem meg a mitológiai cégnév eredetét, illetve, hogy van-e számukra valamilyen „titkos” szimbolikája. Jót nevetnek az én szakmai ártalmamon, hiszen kiderült, a cégbejegyzés előtt a számítógéptől kértek tanácsot, és több lehetséges variációból ezt dobta ki a gép. Végeredményben nem volt okuk vitatkozni a komputerrel, megtartották, s ma már büszkék arra, hogy Váradon jól ismerik a cégnevet, de nemcsak Váradon. Különböző utak hirdetéseiben feltüntetik, hogy egész Erdélyből, de különösen a közelebbi megyékből lehet jelentkezni, és – természetesen az utasok által megtérítve az út árát – ők biztosítják az induláshoz való szállítást, illetve a megérkezés után a hazafuvarozást. Szeretnék tehát minél inkább kielégíteni az utazóközönség elvárásait.

Elcsípni az ügyfelek pszichológiáját

– Gondolom, ennyi év után nem nehéz arra válaszolni, van-e alapja annak, hogy „utazóközönség”? Vagy minden turistacsoport, netán minden korosztály más és más?

– Az emberekkel való foglalkozást nem igazán lehet előre megtanulni – mondja Noémi. – Sokszor a legváratlanabb helyzeteket kell gyorsan megoldani, de idővel megedződik az ember. És a különböző korosztályoknak az igényeit-szokásait is megismerjük. A különböző kulturális körutakra például inkább a középkorúak jelentkeznek, a fiatalokat az úgynevezett nyaralóprogramok érdeklik. Közben persze változik is: újabban sok fiatal megy Velencébe és Prágába, középkorúak pedig olasz körútra. Számomra még ma is érdekes, hogy a fiatalok sokkal hamarabb kidőlnek, ha esetleg többet kell gyalogolni, az idősebbek mintha edzettebbek volnának. Előfordult például, hogy egy-egy városban kifogtuk a közlekedésiek sztrájkját... Nem volt a legkellemesebb.

– Vannak sztárutaknak mondható kirándulások a kínálatukban?

– A bécsi hétvége még mindig sok jelentkezőt vonz, bár ez is csökkenőben van.

– A válság miatt?

– Nemcsak – válaszolja Gábor –, hanem az egyre általánosabb internethasználat miatt is. Sokan bejönnek, hogy ők itt vagy ott találtak maguknak szállást, tudunk-e segíteni az utazásban esetleg? Vagy bejönnek azzal a kéréssel, hogy „valahová” szeretnének menni. Ez rossz kezdet, mert van, akit tudunk valamiképpen irányítani, de akad olyan is, akinek semmi sem elég jó – pusztán csak azért, mert ők maguk sem tudják, mit akarnak. Szóval ennek is el kell csípni a pszichológiáját.

– Mennyire működnek együtt más hazai vagy külföldi irodákkal?

– Több mint száz állandó partnerünk van, az együttműködés kétirányú, vagyis áruljuk mi is az ő útjaikat, árulják ők is a mieinket. Próbálkoztunk volna célirányos faluturizmussal is, de ehhez nálunk nincs meg az infrastruktúra, illetve a turizmuskultúra. Egy belga csoport például moldvai körútra indult, s ahol szerettek volna megpihenni egy kicsit, ott éppen világraszóló keresztelőt rendezett egy helyi család. Másik gond, hogy a mi útjaink közül majdnem semmit nem tudunk eladni a fővárosban. Mások az igényeik. És hát a válság, nincs is miért kerülgetnünk, mert nagyon is beleszól a munkánkba.

– Értsem úgy, hogy egyre kevésbé éri meg turizmussal foglalkozni?

– Hosszú távon megéri, rövid távon veszteséges. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy a csoportok létszáma van csökkenőben. Mi megpróbáljuk „levédeni” az egyes útjainkat, azaz ha ráfizetünk is, de megcsináljuk, mert aztán hamar elterjed, hogy komolytalanok vagyunk. Volt olyan utunk, hogy tizenegy utassal mentünk. Egyszóval az utóbbi időben majdnem mindig marad még szabad hely az utolsó pillanatban is.

– Szűcséknek két gyermekük van: a családanyától kérdezném, hogy nem hiányoznak-e a fiúk egy-egy hosszabb úton?

– Hiányoznak, hogyne hiányoznának. Egyébként próbáljuk úgy megoldani, hogy ha csak lehet, ne menjünk el egyszerre mindketten. Bár a gyerekek nagyon önállóak, de mégis. Ez persze nem azt jelenti, hogy megbántuk volna a vállalkozást, emberismeretben, élményekben rengeteget gazdagodtunk, megtanultuk a legkülönbözőbb helyzeteket megoldani. Úgy is mondhatnám, hogy miközben jártunk hetedhét országon át, igazán felnőtté lettünk.

– Vagyis ugyanúgy belevágnának, mint nyolc éve? Vagy vannak más terveik, sokat változtatnának?

– Nekem van egyfajta telítettségérzésem, nem csinálnám előlről még egyszer – mondja Noémi, míg a változtatással kapcsolatban Gábor pontosít. – Terveink természetesen vannak, de egyelőre erről még nem igazán szeretnénk beszélni.