Vlagyimir Iljics igaza

Egy anekdota szerint még a dühöngő bolsevizmus idején esett meg, hogy szovjet munkások levelet írtak Vlagyimir Iljics Uljanov – művésznevén Lenin – elvtársnak. A vasöklű esztergályosokat, cipészeket, fodrászokat, kaszásokat és a nép egyéb fiait és lányait az háborította fel, hogy a színészek, énekesek, balett-táncosok és más, színházakban alkalmazott „kártevők”, a fényes szo­cializmus építésének hátráltatói, két jelenés között, a próbák szüneteiben, amikor éppen nem volt dolguk a színpadon, henyéltek! A levél fogalmazói úgy vélték, míg belépésükre várnak, ezek az elvtársak és elvtársnők is termelhetnének valamit, hogy ne a hős szovjet nép nyakán élősködjenek. Például, horgolhatnak sapkákat az acélizmú szovjet csecsemőknek, egyenesíthetnek rozsdás szöget, fonhatnak kosarat, jeget aszalhatnak, ha meg nem akarnak, küldjék őket kikapcsolódni a napsütötte Gulágra, hátha jobb belátásra térnek. Ameddig majd két tasli között pihennek, magukba szívják a kommunista halandzsát. Mert hiszen egyenlőség van, miféle dolog az, hogy míg egyesek nyolc, tíz órát robotolnak, addig mások ledarálják a szövegüket, esetenként énekelnek és táncolnak egyet, azzal letudták kötelességüket a nép iránt. A nagy Lenin válasza azonban meglepő volt a hithű eszmetársak számára: a művészelvtársakat ne bántsák! Hagyják őket dolgozni, ahogyan eddig is… A történet tanulsága az, hogy azért még a fene nagy kommunizmusban sem lehetett egyenlőségjelet tenni minden szakma és főleg minden ember közé. Ezt jelzi a bukaresti operában immár hetek óta tartó botrány is. Még csak említésre sem lenne méltó, ha több mint negyed évszázaddal a rendszerváltás után nem botlanánk lépten-nyomon abba az elavult felfogásba, hogy mindenki egyenlő, nincs jobb vagy legjobb, és függetle­nül attól, hogy ki mit tesz le az asztalra, ugyanannyi jár neki.

A demokrácia messze nem erről szól. A bukaresti operában a középszerűség, a hétköznapiság, a kényelem és a status quo fenntartásának igénye csapott össze az elittel és ennek a megújulást szorgalmazó elképzeléseivel. (De van benne jó adag soviniszta felütés is). Adott egy világhírű dán koreográfus és táncos, valamint énekesnő felsége, akit szintén a legjobbak között tartanak számon. Akik valamivel régebbi demokráciából érkeztek, és úgy gondolták, a haladás (és nem elhanyagolhatóan a nagyérdemű) érdekében igazi értékeket kellene színpadra vinni. Valódi művészekkel. Nos, ettől aztán minden a feje tetejére állt. Tiltakozások, leváltások, szidalmak, sztrájk. Amúgy a jóérzés és a hivatástudat teljes hiányát jelzi, hogy a meghirdetett elő­adásokat a már jeggyel rendelkező és a nézőtéren várakozó publikum előtt, a színpadról mondták le a művészek. Illetve azok egy része. A maradiak, a változások ellenzői. Természetesen joguk van sztrájkolni, de azért ne űzzünk csúfságot mások jóhiszeműségéből, pénzéből, idejéből.  

A művész urak és hölgyek egyebek mellett azt kifogásolták, hogy szereplőválogatásra hívták őket. A Nyugaton régen elterjedt szokás persze a kevésbé tehetségeseket érintette a leginkább. Nyilvánvaló, hogy nem mindenki jut egyforma mértékben főszerephez. Viszont, a néző is inkább fizet azért, hogy egy világhírességet csodáljon, mint egy tucaténekest, táncost. Az eladható műsorokból több pénz gyűl be – ez a piacgazdaság. Mert akarjuk vagy sem, de ez működik manapság a kulturális intézményekben is. Ez a versenyhelyzet, amivel manapság naponta szembekerülünk.    

A problémák gyökere azonban mélyebben rejlik, mint azt az operában kialakult cirkusz mutatja. Románia a korrupció, az inkompetencia, a felszínes megoldások, az átverések, az elmaradottság hazája. Olyan ország, amelyik az Európai Unióban szinte minden területen az utolsó helyen áll, többek között a munka hatékonyságát illetően is. Vagyis az emberek sokat dolgoznak, kevés eredménynyel. Aki pedig változtatni szeretne, azt kiközösítik, elüldözik.   

Vlagyimir Iljicsnek kevés dologban volt igaza. De abban igen, hogy a tehetséges embereket engedni kell alkotni. Hátha tudnak valamit, amit más nem.