Párhuzamos világok

Ma még csak sejtjük, de igazából nem tudjuk, hogy hányadán állunk Székelyföldön és Erdélyben közös dolgainkat illetően, mekkora a baj tömbben és szórványban? Egy pókháló vékonyságú közösségi háló állapotáról sincs tudomásunk, nem ismerjük falvaink reális esélyeit és azt sem, hogy a világhálóval együtt felnőtt nemzedékek mit gondolnak minderről.

Valamikor volt egy élő paraszttársadalom, amelynek nyomaival még itt-ott találkozunk. Közülünk a szerencsésebbek még találkozhattak egy-egy itt maradt hagyásfával, olyan dédnagyapával, akit nem tudtak elpusztítani a világháborúk, sem a szocializmus végső győzelme.

Derűsek voltak ezek a nagypapák. Ők még első kézből hallhatták, hogy milyen szerencsés az, aki e tájra született. Ők még tudták, hogy 1848–1849 harcai után rendbe jöttek a dolgok és a környéken mindenki magyar akart lenni. Erről számtalan dokumentum létezik, elég belelapozni az 1850–1900 közötti marosvásárhelyi vagy sepsiszentgyörgyi anyakönyvekbe, házasságlevelekbe: német, szerb, bunyevác örömmel köt házasságot magyar társsal és magyar pap esketi őket. Jó hangulat volt ezeken a tájakon. Az akkori mában és a holnapban bíztak az egybekelő fiatalok, ezt tanúsítják az anyakönyvek és a rengeteg gyerek keresztlevele. Magukban és a társukban bíztak, a családban és a közösségben: így nevelkedhetett fel a világháború következtében elárvult 6–8 gyerek is egy-egy erős anya keze alatt.

Ez a derű 1918-ban kezdett elpusztulni, majd az ötvenes évek kommunizmusa tűzzel-vassal irtotta, végül a múlt század kilencvenes évei állítottak újabb próba elé mindannyiunkat. Jól látni, hogy ezt a próbát nehezen viseljük: mintha nem érdekelne, mit hoz a ma és a holnap.

A legriasztóbb jele ennek az, hogy egyre több a múltkutató, az önjelölt mítoszteremtő, aki úgy bukkan fel, mint eső után a gomba. Számolatlanul és felelőtlenül. Van köztük szobafestő, gépészmérnök, patikus és kertész: a legváltozatosabb szakmák képviselői vetik bele magukat a múlt zavaros emlékeibe, és ölre mennek, ha megkérdőjelezed Csaba királyfi legkisebbik szobalányának hollétéről szerzett perdöntő bizonyítékaik hitelességét. Tanfolyamokat szerveznek, ahol a felületes szemlélő arra gyanakodhat, hogy egy atomháború utáni életre készülnek, pedig csak visszacsapó íjat és bucakemencét tanulnak építeni, fával, agyaggal, fémmel és bőrrel dolgoznak, ami feltétlenül jobb, mintha gyógyszerekkel csillapítanák nyugtalan elméjüket. Az a közös bennük, hogy soha nem hallod őket beszélni a máról. A számukra legizgalmasabb dolgok mindig pár száz, sőt ezer évvel korábban történtek, őseink, a hunok, az avarok, a besenyők korában. Azok voltak aztán a kemény legények, szokták mondogatni.

Aztán ott van még a pancser mítoszteremtők hada, akik saját magukról építgetnek mitológiát. Ők a politika bűzös kövei alól előkecmergő névtelenek hada, akiket egyetlen cél vezérel, a kalamajkából kivájható személyes haszon, miután letiportuk vagy félrerúgjuk a konkurenciát. Műveltségük hiányos vagy teljesen hiányzik, de nagyon jól tudják előadni azt, amijük nincs. Ez hát röviden a politika.

Mindeközben a romániai valóságba beágyazva fogalmunk sincs, hogy miféle esélyei lesznek itt a magyarnak. Olcsó vigasz, hogy a román elit sem tudja, mi lesz az övéivel. Esélylatolgatás helyett a technikára épülő kommunikáció placebójáról hisszük, hogy az az igazi, hogy azzal lehet közösséget építeni. A hangzavarban pedig nemcsak egymást, hanem a jövőt sem láthatjuk.