Rovatok

Azt mondják, a mai fiatalok sokkal később érnek, mint elődeik. Jenőke is mindig úgy volt az élettel meg a tojásfőzéssel, hogy hát minek elsietni. Csak akkor döbbent rá, hogy mikrózás előtt levesszük a fóliát a gyorsfagyasztott pizzáról, amikor frissen vásárolt farmernadrágok és cigarettaábrándok közepett kirepült a családi fészekből, hogy egyetemistává váljon. Hiszen ezek e legszebb évek: kómáig lehet rázni a limbót távol anyuka-apuka szigortól vérmes vizslatásától.

Jenőke is alig várta már, hogy anyuka improvizált hátizsák-takarításaitól végre megszabadulva bátran teletömhesse táskáját házilag sodort, cseresznyés dohánnyal. Közben határozottan megfogadta: mostantól nem siet el semmit, minden héten csigolyaropogtató technoritmusra fog vizezett vodkát vedelni, és mindig más lányt visz a bentlakás elszürkült matracára. Hiszen fog ő még elég családi rajzfilm előtt gondolatban eret vágni.

Egyetemet is csak úgy lazán választott. Ráér még eldönteni, mivel keresi majd meg a kenyerét. Ha ez nem jön össze, hát lediplomázik más szakon. Úgy is lett. Jenőke néha órát látogatott, néha vizsgázott. Néha sörözött. Aztán otthon karácsonykor előadta, hogy az óraadó tanárok politikai ideológiája zavarja a szürkeállományát, s szakot vált.

Filozófiára iratkozott, mert tudta, abból biztosan nem lehet megélni, de addig is lesz ideje gondolkodni, hogy merre tovább. Hiszen ez fontos döntés, nem szabad elsietni.

A lányok is koslattak körülötte a szép kék szeméért, de ő határozottan hangoztatta: esze ágában sincs még megkomolyodni. Közben anyuka rendre küldte a töltött árdéjtól terhes szatyrokat a buszsofőrtől, s az Algocalmint másnaposságra. Néha az éjszaka sötétjében titkon, erős lelkiismeret-furdalások között, vékonyodó pénztárcájára tekintgetve csongolygatta nedves zsebkendőjét, hogy hátha Jenőke nem akar elvégezni még egy egyetemet. Munka helyett.

Jenőke aztán három diploma s kilenc év lötyögés után nagy nehezen megállt. Komótos léptekkel caplatott végig szülővároskája utcáin, hogy az ő eszéhez aztán az esperesé sem ér fel. A málladozó cementbalkonon üldögélt naphosszat mély, pallérozott gondolatai közt kutatva az értékes választ, hogy most mihez is kezdjen. Hiszen az ilyesmit alaposan át kell gondolni.

Talán a közgazdász diploma… bár épp, hogy átcsúszott a vizsgákon, azt sem tudná, mit esznek, mit isznak egy multicégnél, urambocsá’ bankban. Talán vissza kellene menni doktorálni, hogy egyetemen taníthassa az eddigi tapasztalatait… ha lennének.

Ha a csapolt szüretlen helyett a gyakornoki kérdőívet ölelgette volna. Csak hát nem akarta elsietni.

Holnap lesz harminc. Jenőke ünnepélyes határozottsággal megállapítja: az élet a hibás s a kormány. Hogy boldog-boldogtalan számára vízfolyásnyi könnyedséggel megengedi felhalmozni a hasznosíthatatlan tudást. Anyuka aztán szipogva integet a pályaudvaron, hogy fia túlértékelhetetlen lángesze a szeme láttára sikkad el. Átkozott kormány! Jenőke is visszaint a buszból, s elindul Dániába további ötven hatdiplomás savanyú, de intelligens társaságában. Egy hónap múlva érkezik haza begipszelt alkarral, mert a csomagológyár hidegében ínhüvelygyulladást kapott.

De anyuka örül, mert egy városbeli pont most keres közgazdászt a műtrágyás vállalatához. Jenőke tenyere rögtön izzadni kezd, hogy hát ő sosem volt jóban a számokkal. Csak hát ez nem Nyugat-Európa, itt sok újrázott, 50 eurós vizsga után is szaktudású az ember. De anyuka megnyugtatja, hogy a főnök úgysem lesz olyan szigorú egyedüli keresztfiával. Különben is, majd lassan beleszokik. De ne erőltesse meg magát – figyelmezteti apuka is. Nem kell semmit elsietni.