Minimálbér. Jó munka?

– dúlt-fúlt magában Laci, s elvárta, hogy mi, akik körülötte álltunk, együtt érezzünk vele.

Nem állítom, hogy nincs igazság abban, amit mondott. A vállalkozásokat irányító személyeknek biztosan nem könnyű egyik percről a másikra úgy átállniuk, hogy az általuk foglalkoztatottak számára kigazdálkodják a még nagyobb fizetést anélkül, hogy valakit is elbocsássanak a munkahelyéről.

De kisemberként (értsd: nem vállalkozóként) rögtön a másik félre gondoltam. Illetve próbáltam beleképzelni magam a minimálbéresek helyzetébe, akik valóban csak a minimumra, a legszükségesebbekre tudnak költeni. Ha egyáltalán tudnak.

Hogy esetleg jusson valamennyi gyógyszerre is (mert hát ebben a stresszes, feje tetejére állt, felgyorsult világban manapság ki nem szed gyógyszert?). Öltözködésre, egészségesebb élelmiszerekre nyilván semmi sem jut, mint ahogy szórakozásra, kirándulásra, lakásfelújításra sem, hogy a nyugdíjas évekre való félretett összegekről ne is beszéljünk.

Szóval a minimálbéresekre gondoltam, akik egy ilyen kormányhatározatnak mennyire örülhettek. Az a néhány lej bizonyos esetekben akár életeket menthet. És ha az életminőséget nem is javítja lényegesen, de legalább a túlélésért küzdőket valamennyire segítheti. Lehet, én vagyok rosszmájú, s közben közgazdasági ismereteim is gyengék, de sokkal nagyobb rokonszenvet éreztem az alacsony fizetésből élők iránt, mint a cégtulajdonosok felé. Merthogy az utóbbiakat sohasem láttam szakadt ruhákban járni, a leszállított árúval telt polc előtt kezükön számolgatni vagy csúcsidőben a buszokra gyúródni. Annál inkább százezreket érő autókban száguldozni, péntek délutánonként a hétvégi házaikba elhúzódni, teleként síelni, nyaranként pedig a Maldív-szigetekre járni. Na jó, legyenek inkább a Kanári-szigetek, talán közelebb vannak hozzánk. Amúgy ez alól Laciék sem kivételek.

És apropó Laci. Nemcsak a minimálbér emelése miatt volt bosszús. Hosszú monológja során elmondta, miért jó az, ha az alkalmazottaknak nincs nagy fizetésük.

– magyarázta magabiztosan. Úgy, mint aki teljesen meg van győződve arról, hogy neki száz százalékban igaza van. Ráadásul nemrég jutott tudomásomra, hogy alkalmazottjai közül már több szakember is csak minimálbéren tengődik. Kérdés, meddig.

Nos, nem vagyok cégtulajdonos, sem pszichológus. Abban sincs tapasztalatom, hogy a kezem alatt munkálkodók mikor érzik jól magukat, vagy mikor dolgoznak serényebben, hatékonyabban. Magamból kiindulva csak azt tudom, hogy ha valaki alulfizetett, akkor nincs nagy kedve ahhoz, hogy mindent tökéletesen elvégezzen. „Ennyi fizetésért bőven elég ez. Kicsi pénz, kis munka. Minek dolgozzak annyit, ha úgysem tudok haladni, fennebb lépni a létrán, magasabb kategóriába kerülni?” – kérdezhetné az ember. S ezek a gondolatok mintha közelebb állnának hozzánk, mint azok, amelyeket Laci említett.

Laci, aki nemcsak Közép-Erdélyben vezet vállalatot, hanem Székelyföldön is cégtulajdonos. Feltételezem, ott is hasonló körülmények uralkodnak. Mint ahogy több székelyföldi cég esetében. Másképp nem tudom megmagyarázni azt, hogy nemcsak közvetlen környezetemben több munkatársam is székelyföldi, hanem az is tény, hogy Kolozsváron bármerre megy az ember, székely tájszólással beszélő embereket hall – utcán, üzletben, és hadd ne soroljuk. Persze tudom, a kincses városban sokkal magasabbak a kereseti lehetőségek, mint máshol Erdélyben. És azt is, hogy mindenki a Szamos parti városba akar jönni dolgozni. De sajnos

S ha szerencsések, akkor más városban talán nem épp egy saját „földijükre” akadnak, mint főnök. Viszont így ne várjuk, hogy a székelység legyen az erdélyi magyarság (egyik) megtartója. Mert nem lesz.