Magyarságellenes magyarok

Ilyenkor, augusztus–szeptember határán szülőként, nagyszülőként, gyermekként vagy fiatalként szinte mindenkit érint a tanévkezdés. Friss fizikus diplomával 37 évvel ezelőtt ebben az időszakban jöttem először Pécskára, tanárnak. Első tanévem mégis Tornyán töltöttem. A kukoricatörési hónap végén megkeresett Takács István, egykori tornyai matematikatanárom, hogy kinevezték igazgatónak, és kellene egy helyettesítő, mennék-e. Szívesen mentem abba az iskolába, amelybe 1965–69 között az V–VIII.-at végeztem.

A tornyai iskola 1968-ig két-tannyelvű volt. A magyar osztályokban mindig volt néhány román, szerb vagy cigány gyerek is, ezért az órákon a tanárok mindent elmondtak magyarul és románul is. A magyarok magyarul, a románok, szerbek és cigányok vagy románul vagy magyarul feleltek, de mindenki írt magyarból is évharmadi dolgozatot. 1968-tól az iskola kéttagozatos lett. Akkor indult be V–VIII.-ban a román tannyelvű ötödik osztály. Az 1979–80-as tanévben is megvolt a magyar és a román osztálysor, de a bentlakás is mintegy 70 nagyvarjasi, kisvarjasi, szederháti, aradi gyerekkel, és én lettem az egyik délutáni, esti, éjszakai felügyelőjük.

Ebben az első tanári tanévemben találtam szembe magam először olyan gyerekekkel a román osztályokban, akik otthon magyarul beszéltek magyar szüleikkel. Megdöbbentett, hogy az egyszerű román szavakat sem értik, de ezen a nyelven kénytelenek tanulni minden tantárgyat, mert a szüleik ezt kényszerítették rájuk. Amikor magyarul mondtam nekik ugyanazt, amit románul nem értettek, akkor azonnal fölragyogott a szemük, és csodálkoztak, hogy ez ilyen egyszerű és könnyű?

Az anyanyelv ugyanis egy tudástár. A családban beszélt nyelven válunk emberré. Az anyanyelvünk alakítja ki a gondolkodásunkat, hiszen annak szavai a téglák, szabályai pedig a kötőanyag tudásunk várának falaiban.

Akit a szülei megfosztanak attól a lehetőségtől, hogy anyanyelvén végezze iskoláit, az szegényebb lesz tudásban, magyarságában pedig különösképpen.

Előbb-utóbb minden nem magyarul tanuló szembesül azzal, hogy megmosolyogják, ha magyartalanul fogalmaz, helytelenül ír magyarul, ha beszédébe idegen szavakat kever, lecsónyelven beszél. És nincs annál kellemetlenebb érzés, mint amikor valaki – bár mondhatná, írhatná helyesen is – nem tudja, mert nem tanulhatta meg.

Az iskolába járás és a tanulás azért fontos, mert akkor gyarapszik szókincsünk, finomodik gondolkodásunk, alakulnak ki olyan készségeink, amelyek megkönnyítik későbbi életünkben a mindennapjainkat. Az eszünk pedig annál fogékonyabb és használhatóbb, minél jobban ismerjük anyanyelvünket. Ez pedig csak akkor lehet így, ha az otthon beszélt nyelven tanul a gyerek. Ezért kellene minden magyar család gyereke magyar iskolába járjon.

De van még egy igen fontos érv a magyar gyerek magyar iskolába járása mellett. Az pedig közösségi. Összmagyar érdek ugyanis, hogy egy-egy osztályban minél több magyar gyerek legyen, és ne hiányozzanak onnan lehetséges jó vagy gyengébb tanulók sem. A lehetséges jók azért, mert anyanyelvükön még jobbakká válhatnak, a lehetséges gyengébbek pedig kevésbé gyengék, mintha nem anyanyelvükön tanulnának.

37 év tanári tapasztalattal állítom, hogy nyer az a magyar gyerek, aki magyar iskolába jár, és árt az a magyar szülő a saját gyerekének, aki nem magyar tannyelvű óvodába, majd iskolába járatja fiát, lányát. Itt Romániában, Erdélyben, Pécskán úgyis minden magyar megtanul annyira románul, amennyire az életviteléhez szüksége van. Nem találkoztam még olyan hazai magyarral, legyen akármennyire gyenge szellemi képességű is, hogy ne boldogult volna, ha románul kellett megszólaljon.

Szabó Dezsővel vallom, hogy minden magyar felelős minden magyarért.

Van, aki úgy tartja, hogy az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz.

Lehet ezt fokozni. Az a magyar, aki az unokájától is magyarul írt levelet fog kapni.