Határok és kerítések között

Miközben (hétfőn reggel) ezeket a sorokat írom, Amszterdamban ismét a menekültügyről tárgyalnak az unió külügyminiszterei. Drámaibb fogalmazásban Európa jövőjéről, higgadtabb megközelítésben csak a határairól, földközeli hozzáállásban pedig „csupán” a határok őrzéséről van szó. Főként pedig az ezer lyuktól foszladozó görög–török tengeri határról, amelyet a szétszórt szigetvilág miatt még áttekinteni sem olyan könnyű, hát még megvédeni, elzárni a migránsok újabb milliója elől. Márpedig a közel-keleti menekültek tavalyi első milliója után egyre több európai országban gondolják úgy, hogy a vendégszeretet előírásainak az eddigiekkel már bőven eleget tettek, Európa betelt, következésképpen... Azért nem folytatom, mert hát a folytatást a miniszter urak is, ahányan vannak, szinte annyiféleképpen képzelik el. Mindegyik a saját érdeke szerint, a maga szemszögéből nézi. Korántsem szent egyikük sem, de azért mindegyiknek maga felé húz a keze.

Noha én miniszter nem voltam és nem is leszek, csupán egy romániai magyar, hát én ebből a szemszögből figyelem a híreket, s próbálom saccolni a fejleményeket. A hírek pedig arról szólnak, hogy Románia, mérsékelt lelkesedéssel ugyan , de hajlandó lenne fogadni a számára kiporciózott migránsokat. Olvasom, hogy mennyi lenne a fejadagjuk, és mire is költhetik el, hogy hová gondolnák berendezni a táboraikat, mennyi időre fogadnák be őket, és így tovább. És azt is hallom, hogy hiába telt le a novemberi, majd decemberi határidő, ezek a fránya migránsok az orrukat húzzák, Isten ments , hogy a közmondásos román vendégszeretetre fájna a foguk. Olvashattak ők valamit, hallhattak valamit Sabin Gherman nézeteiről. Akinek korántsem egyedül van elege mioritikus tájainkból, gondoljuk meg, közel négymillió polgártársunk (majdhogynem migránsokat írtam) fordított már hátat neki, fordította Európa boldogabb tájai felé a szekere rúdját. Nem kellünk mi már, úgy tetszik, még a földönfutó migránsoknak sem.

No, de elég az önsajnálatból, vessünk egy pillantást szerfelett változatos határainkra. A román–bolgár, az ugye uniós belső határ, a magyar–román nemcsak uniós, de ezen felül vagy belül schengeni határ is, a szerbektől, az ukránoktól meg a moldáv testvérektől uniós külső határok választanak el minket. Amit utóbbiak elég könnyen átjárnak, több százezren, hála legyen a kettős állampolgárságnak. Mondjuk ezt mi itthon. Európában azért más hangok is hallatszanak. Magyarországról például olyasmi, hogyha a szükség úgy hozná, ők bizony a déli, schengeni határaikon felhúzott drótkerítést akár északra kanyarodva, a román–magyar–szerb hármashatár irányába is készek meghosszabbítani. Logikus lépés lenne, de az is érthető, hogy Bukarestben aligha tapsolnának neki. Pedig a dolog, legalábbis román–szerb viszonylatban nem is lenne akkora újdonság. Mert hát hiába volt Tito és Ceauşescu akkora kebelbarát, országaik között a szögesdrót bizony a régi világban is fennállt. Belső vasfüggöny, két barátinak mondott, szocialista ország között! Ahol bizony elég gyakori volt a puskaropogás, de szinte mindig a román oldalon. Akit a részletek, a Dunába lőtt vagy a jeltelen sírokba elkapart menekülők történetei, sorsa, részlegesen a névsoruk is érdekelne, a neves temesvári tévés újságíró, Tito és Ceauşescu ben bőven megtalálhatja. Ahol nem feledkezik meg a sikeres szökések részletezéséről sem. Például a Phoenix együttes tagjainak kalandos disszidálásáról a vaskapui vízierőmű gátján át, vagy Nadia Comâneci szenzációs szökéséről Csanád és Kiszombor között, mindössze egy hónappal az Aranykorszak dicstelen vége előtt. A könyv (Frontieriştii) több román kiadást is megért, 2011-ben megjelent magyar fordítását (Közelmúlt a médiában. Határesetek a szögesdróton) szintén gyorsan elkapkodták.

Láthattuk, hogy határ és határ között mekkora változatosság és különbség van, a kerítések és a szögesdrótok között sincs ez másként. Amiről viszont a Brüsszelben vitatkozó külügyeseknek sem kellene megfeledkezniük: egészen más, ha – mint az Aranykorban – a drótakadály a diktatúrát, az elszigetelődést, a bezártságot szolgálja, vagy pedig – mint manapság Európában – egy ezeréves identitást, kultúrát védelmez meg másfajta szellemiséget képviselő, aligha integrálható migránsok tömegeivel szemben.