Ha az elme böffent

Az újságírónak tájékozottnak kell lennie. Talán ez az első és legfontosabb szabálya ennek a hivatásnak. Nem véletlenül mondják, hogy a zsurnaliszta mindenhez ért – egy kicsit. Persze van, aki a kicsinél valamivel jobban ért bizonyos dolgokhoz, de a megállapítás nagyjából igaz. Addig nincs is baj, amíg nem akarja többnek mutatni tudását, tájékozottságát, mint amennyi az valójában. A szerénység és az alázat a szakma iránt csak jót tesz, még senkit sem tanácsoltak el a pályáról, mert „valamihez” nem igazán értett. Ám ez nem jelenti azt, hogy nem kell megérteni és megértetni bizonyos dolgokat. Ha lehet, a valóságot. Van ennek a szakmának még egy aranyszabálya: aki ezt műveli, tartózkodjon az előítéletektől.

Volt idő, amikor bizonyos élvezettel néztem Radu Banciu agyi szellentéseit a tévében. Olyan volt, mint meghallgatni egy elmebeteget, akinek mindazonáltal van bizonyos meghatározhatatlan humora, lehet nagyokat nevetni rajta, és az agydarálójából kiengedett dolgok olykor még igaznak is bizonyulnak. Minden bolond gondol magáról valamit. Van, akinek rögeszméje, hogy ő az igazi Napóleon, van olyan, aki Krisztusnak vagy Kolumbusz Kristófnak gondolja magát, a nagyobb formátumok egyenesen a világ teremtőinek. Banciu azt hiszi magáról, hogy újságíró. És mély meggyőződése, hogy a legnagyobbak közül való. Néha valóban emlékeztet a legnagyobbakra: a világbajnok ökölvívó Cassius Clay – mielőtt félholtra verte ellenfeleit – mindig elmondta, ő a legszebb, a legjobb, a legerősebb. Csakhogy, ahova az ökle csapott, ott többet fű nem nőtt, és általában a bunyó maradandó nyomokat hagyott az áldozaton. Tehát neki volt alapja a jópofáskodásra. Banciunak viszont nincs. Ő egy karikatúra. Azzá vált, ami a műsora. A pamfletnek nevezett egyórás böffentése nem más, mint sértések, lejáratások, alpári beszéd és a törvény határán táncoló mocskolódások sora. Semmi köze az újságíráshoz, és a semminél is kevesebb köze van bizonyos valóságokhoz.

A magyarok elleni őrjöngése immár klinikai eset méreteit öltötte. Nem elég, hogy kollektíven terroristáknak nevezte az erdélyi magyarságot, és ezért jó nagy összegre megbüntették e szellemi moslék munkaadóját (mellesleg nem először), de kapkodásában, magyarázkodásában a nyilvánvaló hazugságtól sem riad vissza. Még meg sem száradt a kirótt bírságon a tinta, hogy bizonyítsa vélt igazát – azt, hogy az egész magyar közösség provokátorok, terroristák, revizionisták, horthysták és még ki tudja minek a gyülekezete –, nemzeti ünnepünk kolozsvári képeit vágatta be egyik műsorába. A kommentárja hajmeresztő volt: anélkül, hogy megemlítette volna, hogy a felvételek március 15-én, az összmagyarság nemzeti ünnepén készültek, Banciu kijelentette: a képsorok egy engedély nélküli tüntetésen készültek, ahol két, Romániában betiltott szimbólumot, Magyarország, illetve Erdély zászlóját lengették a magyarok. Nos, ezért a félrevezetésért és hazugságért büntetőjogi eljárás kellene induljon a b1 adó rasszista, újságírónak nevezett csődtömege ellen. Nem lenne szabad egy legyintéssel letudni a provokációt, hiszen itt becsületről, nemzetről, törvényről van szó. Nem lehet nemes egyszerűséggel minduntalan félrenézni, amikor sértenek. A gyűlöletbeszédnek hosszú távú következményei lehetnek – a legjobb bizonyíték erre Marosvásárhely fekete márciusa.

A keresztény szeretet nevében kicsit túl gyakran tartjuk oda másik orcánkat is. Banciu és a hozzá hasonlók, akiket fojtogat a gyűlölet, legszívesebben véresre pofoznának. És meg is teszik. Ha engedjük…