Borbély Imre szellemi hagyatéka

Toró T. Tibor

Miért van az, hogy többnyire csak akkor tudatosodik bennünk, milyen érték birtokában voltunk, amikor elveszítjük azt? Napok óta feszül bennem ez az érzés – ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül – amióta barátom, harcostársam és mesterem, Borbély Imre időnek előtte itt hagyta ezt a földi létet, és átköltözött az örök vadászmezőkre.

Úgy alakult életem az elmúlt bő három évtizedben, hogy útjaink többször találkoztak. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy az 1989-es rendszerváltozás utáni lázas években közeli munkatársa, barátja, házának gyakori vendége lehettem. Igazi szellemi kaland volt követni okfejtéseit, azonosítani a történések mögötti törvényszerűségeket, meglátni az erdőt, amit a fák elfednek előlünk.

Temesváriként és fiainak fizikatanáraként a nyolcvanas évek közepe táján hozott össze az élet. Már az elején éreztem a szellemi rokonságot, de nem volt időnk és lehetőségünk elmélyíteni kapcsolatunkat. Igazi egymásra találásunk 1989. december 17-én történt, amikor összefutottunk Temesvár főterén vele és feleségével, Vikivel. Mellettünk katonák masíroztak harci indulókat énekelve – Ceauşescu személyes utasítására erődemonstrációnak szánták a Tőkés parókia körül kialakult „rendbontás” után, de szánalmasra sikeredett. Imre és Viki pedig összefoglalták az egy nappal azelőtti történéseket, amiből valahogy kimaradtam, bár családunk Tőkés László harcát a rendszerrel az elejétől fogva figyelemmel kísérte. Akkor szembesültem először Imre lényeglátásával, amelyet később számos más kérdésben is megtapasztalhattam. Valószínűleg ez a találkozás alapozta meg későbbi kapcsolatunkat és kísért a gondolat, hogy döntő módon befolyásolta későbbi életemet.

Következő találkozásunk a Temesvár Társaság környékén történt néhány hét után. Győzött a forradalom Temesváron és már javában zajlott a rendszerváltozás kisajátítása Bukarestben. A Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) elnökeként elsők között írtam alá a közélet erkölcsi megtisztulását szorgalmazó Temesvári Kiáltványt. Nem véletlen, hogy ennek elhíresült 8. pontját, amely kizárta volna a közéletből a régi rendszer hivatásosait, éppen Borbély Imre javasolta. Mi lett volna, ha a lusztráció normaerőre emelkedik és gyakorlatba ültetik? De a történelem nem tud mit kezdeni a „mi lett volna, ha” típusú kérdésekkel.

A Magyarok Világszövetségében találkoztunk ismét. Imre stratégiai gondolkodása itt jó táptalajra hullott. Mindig a nagy összefüggéseket kereste, az egészben gondolkodott, nem a részletekben. Kutatómérnöki rendszerszemlélete széles társadalomtudományi ismeretekkel párosult. A szubszidiáris nemzetstruktúra, a nemzetstratégia elméleti megalapozása, posztmodern dinamikus magyar paradigma, társnemzeti státus, később a külhoni magyar állampolgárság gondolata ennek a korszaknak a meghatározó termékei. Úttörő módon a többiek előtt járt, vállalva a vitákat, a konfrontációt. Tételeit többször szemléletes harcászati példákkal, hasonlatokkal illusztrálta, ezért háborús retorikával vádolták, holott mindig békés megoldásokban gondolkodott.

Az erdélyi magyarság társnemzeti státusáról szóló tanulmánya az RMDSZ második kongresszusán szinte ismeretlenül az akkor még egyetlen érdekvédelmi szervezetünk országos elnökségébe repítette. Jómagam a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) képviseletében kerültem a testületbe. Sokat utaztunk együtt, igazi munkakapcsolatunk ekkor kezdődött. Lenyűgöző volt lényeglátása, ahogyan a stratégiailag releváns elemeket ki tudta emelni a kevésbé lényeges történések közül. Különös jelentőséget tulajdonított a kül- és geopolitikai szemléletnek, folyamatosan az önálló külpolitika kialakítását szorgalmazta. A német újraegyesítés vagy Jugoszlávia és Csehszlovákia széthullása korszakát éltük, de a Domokos Géza által vezetett szövetség más pályán mozgott: inkább Bukarest körül gravitált. Imre azt még elérte, hogy a szövetség elsőként ismerje el Horvátország önálló államiságát, ezt Horvátországban azóta is jegyzik, de az áttörést az RMDSZ külpolitikai vonalvezetésében nem tudta elérni.

Országos politikai tevékenységének talán legfontosabb eredménye az 1992 októberében elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat, amelynek kezdeményezője és értelmi szerzője volt. Ebben fogalmazódik meg először programszinten az a politikai jövőkép – a többszintű közösségi autonómiák közjogi rendszere –, amelynek azóta sem született életképes alternatívája, bár a román főhatalomba beépülő, a közösségi önkormányzás helyett a bukaresti kormányperifériát választó magyar politikai elit komoly erőfeszítéseket tett, hogy ezt levegye a politikai napirendről és mással helyettesítse. Meghatározó élményem az unitárius püspökség dísztermében tartott Küldöttek Országos Tanácsának ülése volt, ahol a „helyzetteremtők” és a „tájbasimulók” drámai elemeket sem nélkülöző egymásnak feszülése végül a Tőkés László és Borbély Imre vezette tábor kiütéses győzelmét hozta.

A Kolozsvári Nyilatkozat sikerén felbuzdulva az autonómia-párti tábor bizakodva tekintett az RMDSZ harmadik brassói kongresszusa elé, ahol ennek strukturális és cselekvési elemeit kellett beleépíteni a szövetség programjába, alapszabályába. Imre mellett részese lehettem annak az alkotó és tárgyalási folyamatnak is, amelynek eredménye az érdekvédelmi szervezetünk – azóta sajnos elfelejtett – önkormányzati modelljének kidolgozása, majd működtetése kellett volna, hogy legyen. Azt gondoltuk – mint utólag kiderült, végzetesen tévedtünk –, hogy fontosabb a program és a rendszer elfogadása, akár annak árán is, hogy a végrehajtást a neptuni vonal oportunista képviselőire bízzuk. Kecskére a káposztát. Imre élete végéig bánta ezt az akkor racionálisnak és integrálónak tűnő kompromisszumot, amely végül az önkormányzati modell kiüresedéséhez, a szövetség elpártosodásához és az autonómiaprogram feladásához vezetett.

A rendszer lassan kivetette magából azokat, akik ezt nem akarták elfogadni. Kit előbb, kit utóbb. Imrét 1996-ban, amikor parlamenti mandátuma lejártával sikeres karaktergyilkosság áldozata lett. Azt a „kijárásos”, engedménymorzsákért a nagy célokat feladó politikát kérték számon rajta az egyre inkább egypártrendszeri ismérvek szerint működő székelyföldi pártaktivisták, amelyeket ő tudatosan tartott távol magától parlamenti munkájában. Stratégiai gondolkodása, elképzelései, bátor kiállása, helyzetteremtő akciói egyre jobban zavarták a Bukarestben kormányra készülő „neptunista” vezérkart.

A székelyföldi választási kudarc után – lehetetlenre vállalkozva, az „egységbontás” bélyegét viselve, függetlenként méretkezett meg – Borbély Imre visszavonult az aktív politikai harcoktól, és elméleti munkáira koncentrált. Tanácsaival, éleslátásával azonban segítette azokat, akik nyomdokain haladva vállalták a harcot. A Reform Tömörülés küzdelmét az egypártrendszerrel nagy rokonszenvvel figyelte, tanácsaival segítette. Sokat tanultunk tőle.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményező testületének aktív tagjaként Tőkés László hívására ott volt 2003-ban az EMNT megalakításánál is, de az operatív vezetésben már nem vállalt szerepet. Az EMNT autonómiaműhelyének viszont egyik meghatározó alakja volt, az autonómiastatútumok kidolgozásának elméleti magalapozásában vállalt oroszlánrészt.

Borbély Imre viszonyítási pont volt és maradt élete végéig. Táborok felett és azoktól függetlenül. Most, hogy már nincs közöttünk, döbbenünk rá, kit és mit veszítettünk el. Hogy a nemzeti gondolat egyik legbátrabb, legeredetibb, legkövetkezetesebb, legnagyobb tudású művelője volt a kortársunk.

Egyetlen módon tehetünk jóvá valamennyit abból, hogy így hagytuk elmenni: ha nem adjuk fel, ha tovább haladunk azon az ösvényen, amit ő taposott ki. Szép és felelősségteljes feladat, de nem lehetetlen: szelleme mutatja a jó irányt, és világít a reménytelenség sötétjében.