Az öncenzúra okossága

Vicces lenne, ha látnánk, száz év múlva milyen kevés nyoma marad annak, hogy itt voltunk, miközben azt hisszük, nagyon dokumentáltuk magunkat. Ez a mondat Lovasi Andrásé, aki a Magyar Nemzetnek adott friss interjújában arról beszél, ma a közönsége legnagyobb része ahelyett, hogy a koncerttel foglalkozna, azon izgul, hogy a képernyőből ne csússzon ki az énekes. Mert a közönség ma emléket gyűjt. De itt a jókora paradoxon: minek az emlékét gyűjti? Mert a koncerten nem vesz részt, ott csak egyfajta tanúként van jelen.

Valami hasonlót érzek a mai sajtóval és a sajtó fogyasztóival kapcsolatban is. Miközben elárasztja a csatornákat a töménytelen információáradat, megdöbbentően kevés hányadának van ebből számottevő relevanciája. Hihetetlen mennyiségben születik a tartalom, de túl szerteágazóan és súlytalanul. A sajtó közvetítő közegként is lassan jelentéktelenné válik: sem szűrőként, sem tematizálóként nem működik. Legalábbis nem olyan mértékben, mint korábban. A különböző helyi nyilvánosságok szintjén azonban még megfelelhet korábbi dicső szerepének, s erre az elmúlt időszakban láttunk is néhány példát: elég, ha az udvarhelyi diákotthonból kitett lány esetére gondolunk. Egy ilyen történet tabumentesítése várhatóan elindít majd egy tisztulási, számonkérési folyamatot, amelynek eredményeképpen javulhatnak a dolgok, megszűnhet a helyi közösség problémája. Nagyobb léptékben azonban már nem ilyen derűs a helyzet.

Az erdélyi magyar (sajtó)nyilvánosságban az elmúlt időszakban szintén elindult egy tisztulási vagy legalább kibeszélési folyamat, amelynek eredménye egy új alapokra való helyezés, egy újratervezés lehet. A sajtóban kirobbant vita azonban félrevezető: miközben az újságírók az elmúlt években felgyűlt vélt vagy valós sérelmeket vagdossák egymás fejéhez, szem elől tévesztik a lényeget: a társadalomnak – ha tud róla, ha nem – igazából egy erős, független, a politikumot is ellenőrizni képes sajtóra van szüksége. Továbbra is. Miközben az elmúlt években kihúzták a sajtótermékek többsége alól a függetlenséget, az erőt biztosító gazdasági alapokat, azaz a csatolt árutól és kisbetűs részektől nem terhelt bevételt. S itt most nem feltétlenül arra gondolok, hogy a politikum mennyire vonta ellenőrzése alá a sajtót. Az erdélyi magyar sajtó elmúlt 25 évében volt olyan időszak, amikor önellátó vagy akár profitot termelő kiadványokat lehetett működtetni, de ez az időszak lejárt. „Az erdélyi magyar sajtó átalakulása (megszűnése?) évek óta tart, és ebben kétségtelenül szerepet játszhat a média szerkezetváltása, a nyomtatott sajtó sorvadása, a demográfiai adatok romlása. A politikai szándékok, érdekek rárakódnak ugyan az amúgy is súlyos, reflektálatlan, kezeletlen krízisjelenségekre – de a teljes folyamatot nem csak ezek határozzák meg.”

Parászka Borókának a 168 óra honlapján január 13-án közölt elemzéséből csak azért idézek most, hogy látsszon: az igazi probléma több, esetenként egymással radikálisan szembehelyezkedő szemszögből is ugyanúgy látható. Minimum álságosnak érzem azonban, hogy az erdélyi magyar sajtó szabadságáról olyan kiadványok megszűnése, közlési fórumok beszűkülése kapcsán robban ki indulatos vita, amelyek – amint a vitában maguk az érintettek rávilágítottak – cseppet sem voltak szabadok. Ahol gyakran kaptak utasítást a felsőbb, értsd a politikum szintjéről, hogy mi az elvárt és mi a nem kívánatos magatartás. De ahol felsőbb utasítás nélkül is tudták a kollégák, mi a helyes és mi nem, mert „okos, felkészült emberek”.

Mi ez, ha nem a cenzúra és az öncenzúra megjelenése vegytiszta, kendőzetlen formában? Itt tartunk most, huszonhét évvel a kommunizmus bukása után? Ez is ugyanannak a betegségnek az újkori tünete. Most talán nem ül a szerkesztőség hátsó irodájában a pártapparatcsik, s nem fut át a kezén minden kézirat, s nem kell madárnyelven fogalmazni, hogy kijátsszák éberségét. Megteszi helyette az újságíró „okossága” és „felkészültsége”. Ez azonban már nem sajtó, ez csak önmagát ismétlő, ideológiailag bebetonozott propaganda.

„Rengeteg okosságot olvastam már életemben, amely – akár a pingponglabda – kopogott bennem egy ideig, majd leért, és ezzel vége lett. Ami hosszabban dolgozik az emberben, az egy sors, egy emberi történet, egyfajta helytállás.” Idézet, tudják kitől. Ha figyeltek.