A kegyetlen idő múlása

Talán kevesebbet foglalkoznék az iskolában a kemény tanulással, és többet szórakoznék. Mert ugyan kitől kérdezik meg az életben azt, hogy hányas médiával végzett, milyen volt az érettségi átlaga vagy hányadiknak jutott be egyik vagy másik egyetemre? Senkitől. Azt viszont sajnálhatja az ember, ha a folyamatos tanulás miatt kimarad a bulikból, a társasjátékokból, az osztálykirándulásokból, rengeteg közös élményből, baráti társaságokból. Nemrég a fiam mondta, hogy ő képtelen azt tenni, amit egyes osztálytársai, akik naphosszat a könyv mellett ülnek, késő estig magolnak, és nincs idejük ellazulni, kikapcsolódni. Igazat adtam neki.

Talán kevésbé akarnám megváltani a világot, nem lovalnám bele magam a politikába. Félreértés ne essék: nem voltam sohasem politikus, politikai pártnak sem vagyok tagja. Csak

Merthogy az utóbbi évtizedek bebizonyították: bárki is van hatalmon, nekünk, kis embereknek az édes mindegy. Így nem bánnám meg a leadott szavazatomat sem. Lásd Iohannis esetét, amellyel erdélyi magyarként nyilván nem vagyok egyedül.

Talán kevésbé lennék oly lelkes a munkahelyemen, ahol sok esetben éjt nappallá téve sürgölődtem-forgolódtam, hogy minél hasznosabb, jobb és hatékonyabb munkát végezzek. Valaki észrevette? Valaki megköszönte? Valaki értékelte? Valaki hasznosnak gondolta? Ugyan! Csupán én áldoztam fel a szabadidőmet – egyáltalán nem keveset! – és részben az egészségemet egy olyan ügyért, amely senkit sem érdekelt.

Jobban ügyelnék arra, mit eszem és iszom. No nem a Ceaușescu-rendszerre gondolok, mert akkor azt ettük, amit éppen meg tudtunk vásárolni a sokszor kongó üzletekben, azt kaptuk, amit szüleink elénk tettek az asztalra. És az azt követő óriási inflációs időben sem, amikor még mindig nem volt miben válogatni – sem a kínálat, sem az anyagi lehetőségek szempontjából. Inkább az elmúlt egy-két évtizedre gondolok, a tudatos étkezés ugyanis rendkívül fontos az ember egészségének megőrzésében.

Csak hát akkor első volt a munkahely. Ezért biztos, hogy ha újrakezdhetném, sokkal több időt fordítanék a családra: a kicsik babusgatására, a feleségemmel eltöltött közös időre, esetleg a közelebbi vagy távolabbi rokonokkal való kapcsolattartásra.

És talán a baráti kapcsolatokat is átértékelném. Mert az utóbbi évek (vagy már évtizedek lennének?) felgyorsult világában egyre kevesebbet törődünk a mellettünk levőkkel, a barátokkal, ismerősökkel – régebb leültünk és hosszasan beszélgettünk, társalogtunk. Ma már elég egy like, egy tetszik gomb, egy felfelé ágaskodó hüvelykujj a közösségi médiában, s az ember úgy érzi, megtette a kötelességét. Még a telefont sem veszi kézbe, nehogy a túlsó vonal végén levő ismerős vagy barát túl sokat beszéljen. Mert hát kevés az időnk, kell futni. Minek pocsékoljuk az időt holmi beszélgetésre?

s megkérdezzék, mire van szükségünk. Érezzük, hogy egészségünk megromlott, munkánk sem okoz olyan örömöt, mint régen, szüleink más világra költöztek, gyerekeink kirepültek, barátaink eltávolodtak. Mert ugyebár az idő kegyetlen, amelyet lehetetlen befolyásolni.

Ezért ügyeljünk és becsüljük meg azt, amink és akink van. Ameddig nem késő.