Trump saját maga által előidézett kudarca

Ezt lehetett volna ugyan diplomatikusan és a szövetségesekkel fennálló hagyományos jó viszony alapján is intézni, Trump ehelyett gyakorlatilag újraválasztása óta úgy viselkedett, mint a párbajfüggő cowboy, aki berúgja az ivó ajtaját, és mindenkibe beleköt, aki pedig szembeszáll vele, azt megpróbálja erőszakkal semlegesíteni.

Miközben amerikai szempontból alapvetően érthető, hogy a sarkvidéki jégtakaró visszahúzódása nyomán a kínai és orosz ellenőrzés visszaszorításának érdekében hatékony ellenőrzést szeretne a sarkvidéki átjárók fölött, az már kevésbé, hogy

Noha végül kedvező megállapodást írtak alá az amerikai támaszpontok üzemeltetéséről, de azon az áron, hogy nem csak Koppenhágával romlott meg a viszony, hanem számos más európai országgal is.

Hasonlóképpen jogos elvárás, hogy a NATO-szövetségesek a tőlük telhető legnagyobb mértékben hozzájáruljanak saját biztonságukhoz, és ne csak az amerikai védőpajzsra számítsanak. Ám itt is kontraproduktívnak bizonyult az arroganciába hajló követelőzés és fenyegetőzés, mivel a nyilvánosság előtt tette kérdőjelessé a szövetségesi szolidaritást, ami arra sarkallhat egyes külső riválisokat, hogy provokációkkal tegyék próbára, maradt-e még kohézió a katonai szövetségben, és ha igen, mekkora.

A „Donroe-elv” alkalmazása, vagyis a saját érdekszférának tekintett közép- és dél-amerikai régió fölötti ellenőrzés biztosítását szavatoló venezuelai kaland, azaz a szélsőbaloldali José Maduro elnök elrablása ezekhez képest még akár bocsánatos bűnnek is számítana, az Irán elleni háború viszont már stratégiai hibának minősíthető. Miközben a hivatalos indoklás szerint erre azért volt szükség, hogy megakadályozzák Teherán atomfegyverhez jutását, a gyanú szerint inkább arról szólt, hogy

Az eredmény mindkét országban látható. Miután kiderült, hogy alaposan alábecsülték Irán ellenálló, illetve károkozási képességét, és az iráni csapások nyomán egyrészt instabillá vált a közlekedés a Hormuzi-szoroson, ahol a világ kőolajszállításának húsz százaléka zajlik, jemeni proxyjai, a húszik révén a Bab el-Mandeb szoroson keresztül is nehezebbé vált a közlekedés, és a környező arab államok energetikai infrastruktúrája is jelentős károkat szenvedett, a lokálisnak szánt háború hatásai globálissá váltak, és a fellépő üzemanyagár-emelkedés az amerikai polgárokat is sújtotta.

Ez vezetett végül a fájó kudarchoz, hiszen ha azért szavaznak valakire, mert ígéretet tett egy már zajló háború lezárására – lásd az ukrajnai konfliktusban való közvetítést –, akkor

korábban írtuk

FRISSÍTVE - Trump-kudarc: a demokraták átvették az irányítást a képviselőházban és a szenátusban is

Az előzetes becslések szerint valószínűsíthető, hogy jelentős győzelmet aratott az ellenzéki Demokrata Párt az Egyesült Államokban kedden megtartott félidős választáson: biztosnak tűnik a képviselőházi és a szenátusi többség átvétele a republikánusoktól.

A Trump politikájával szembeni elégedetlenséget jól tükrözi, hogy a demokrata előretörést még az az egyébként egyáltalán nem alaptalan vád sem tudta megakadályozni, hogy a párt, illetve egyes politikusai gyakorlatilag a szélsőbal irányába csúsztak el. Az, hogy még az eddig republikánus erősségnek számító Texasban is képesek voltak kikapni,

• óriási blamázs,
• amiért egyedül az elnököt és az általa képviselt politikát terheli a felelősség.

Az amerikai választás eredményének természetesen globális kihatásai is lesznek, hiszen még mindig a világ vezető szuperhatalmáról van szó, még akkor is, ha hatalma és befolyása megroppanóban van. Gyengülhetnek például a tárgyalási pozíciói Moszkvával és Pekinggel szemben, miközben a levegőben lóg annak a lehetősége, hogy Trump éppen novemberben tárgyalóasztalhoz üljön Hszi Csin-ping kínai és Vlagyimir Putyin orosz elnökkel.

Elvégre nehezen tud biztos ígéreteket tenni az esetleges megállapodások betartására, ha azokhoz nem áll mögötte a törvényhozás, amely korlátozhatja az általa tervezett programok finanszírozását.

A vereség ugyan fájó, de az igazi tét a következő elnökválasztás, amelyen a republikánusok fő célkitűzése a Fehér Ház megtartása – jelen állás szerint vélhetően J. D. Vance alelnök révén –, ami mellé bónusz lenne legalább az egyik ház visszahódítása. A mostani választási kudarc lehetőséget ad az irányvonal korrigálására és a kitűzött célok elérésére, ha az elnök és stábja képes és hajlandó tanulni belőle.

A kérdés ennek nyomán az, hogy átértékeli-e Trump az Iránnal kapcsolatos politikáját, vagy még inkább beleveti magát a háborúba – esetleg a NATO-szövetségeseken próbálja leverni a kudarcot, mondván: azzal, hogy nem csatlakoztak, cserben hagyták, és hozzájárultak a zsarnoki teheráni rezsim talpon maradásához.

Ez tovább mélyítené a törésvonalat a szövetségesek között, ezzel gyengítené a szövetséget, és tovább bátorítaná a riválisokat, illetve potenciális ellenfeleket.

Ami további áremelkedésekhez, rosszabb esetben kőolajhiányhoz, a legrosszabb esetben pedig a háború kiterjedéséhez vezethet – lásd a legújabb iráni fenyegetéseket a romániai amerikai katonai támaszpontok ellen. (Amelyeket azért érdemes a megfelelő kritikával és hidegvérrel kezelni).

Az is megtörténhet, hogy a kudarcot az ukrajnai közvetítésbe való még intenzívebb beleállással próbálja kompenzálni, ami önmagában dicséretes lenne, de félő: azzal járhat, hogy annyira szeretné tető alá hozni a fegyverszünetet, hogy az indokoltnál nagyobb engedményekre tenne ígéretet Putyinnak – például a már orosz fennhatóság alatt álló területek megtartását a fegyverszünet fejében.

Ott van még egy, elvileg biztosabb sikerrel kecsegtetőnek tűnő lehetőség: a kubai kommunista rezsim megbuktatására tett kísérlet.

Ugyanakkor

A kifelé tekingetés helyett immár Washingtonra sem árt vigyázó szemeit szegeznie, hiszen januártól a törvényhozás lesz a legfőbb ellenfele. Bár egy nyilatkozatban arról beszélt, hogy igyekszik együttműködni a demokrata többségű Kongresszussal, az a fotó, amelyet szerdán reggel tett közzé a közösségi oldalán, és amelyen egy Vétó feliratú piros baseballsapka látható, nem azt vetíti előre, hogy konfliktusmentes együttműködésre készül.

Persze nem szép dolog a mások gondjának örülni, de az elmúlt közel két év alapján lehet, hogy a világnak az lenne a jobb, ha Trumpot a következő két évben inkább a belpolitikai konfliktusok kötnék le a külpolitikai kalandozások helyett.