Új köntösben a Harry Potter

A popkultúra irodalma már évtizedek óta virágzik, a fantáziatörténetek listáján rendszeresen új rekordokat döntenek a milliószámra eladott könyvek. Joanne Kathleen Rowling új könyvének kiadása előtt már megszokottan hosszú sorokban kígyóztak a rajongók. A Trónok harca írójának, George R. R. Martinnnak egyre több olyan korábbi művét adják ki újra, amelyekről a Tűz és Jég dala történetsorozat megjelenése előtt még kevesen tudtak. A műfaj kedvelői e valóságtól elrugaszkodott, kitalált világokban keresik a pihenést. A jelenséget irodalmi szakértők és pszichológusok kutatják.

A fantasy-siker titka a menekülés

A Trónok harcához és a Harry Potterhez hasonló történetek folyami gyorsasággal terjedő sikerei láttán felmerülhet bennünk a kérdés: miért fogyasztja tömegével az olvasó-, illetve a mozinéző-közönség ezt a műfajt? A válasz nagyrészt abban gyökerezik, hogy szükségünk van a valódi – talán éppen a saját bőrünkön megtapasztalt – drámai tényektől olyan helyekre elrugaszkodni, ahol a realitásnak vajmi kevés az értéke. Az eszképizmus szó az angol escape (menekülni) igéből származik, tehát egyfajta mentális figyelemelterelésről van szó – rendszerint szórakozás formájában –, ami menekülést biztosít számunkra a hétköznapok problémáitól és az aggodalmaktól. Ezt a menekülést segítik a természetfeletti elemekkel megtűzdelt történetek, világok megismerése.

A jelenség nemcsak a fiktív történetekre, hanem minden olyan internetes, digitális tartalomra is érvényes – blogokra, rajongói oldalakra, számítógépes játékokra – amelyek valamilyen formában a megszokottól eltérő világot, tartalmat nyújtanak az olvasóknak. Szakemberek szerint ennek is megvan a veszélye, hiszen a témán belüli tartalmak túlzott követése függőséget okozhat csakúgy, mint egy videójáték. Probléma akkor merül fel, amikor a valós emberi kapcsolatok, esetleg a munkahelyi tevékenység kerül veszélybe amiatt, hogy valaki képtelen letenni egy könyvet vagy abbahagyni az elektronikus játékokkal való szórakozást. A tudatos tartalomfogyasztás azonban bizonyos szintig pszichikai hasznot is nyújthat. A valós problémáktól való ideiglenes elrugaszkodás egyfajta nyugalmat, sőt, erőt merítő folyamatot jelent az olvasónak. A jelenség eddig is létezett, de a weboldalak és a gyorsabban elérhető könyvek által ez az elmúlt mintegy két évtized során vált igazán népszerű területté.

Enyhe csalódás az új Harry Potter-történet

Az október végén magyarul is megjelent Harry Potter és az elátkozott gyermek több kritikusnak és rajongónak okozott csalódást. A téma rajongói és közösségi oldalainak követői már hónapokkal ezelőtt magas elvárásokkal néztek a kiadás elébe, néhányan azonban csalódtak, ami a Rowlingtól megszokott igényes, aprólékos, feszültségkeltő stílus alapján érthető is. Sokan még nem dolgozták fel, hogy a nyolcadik történet nem egy hosszasan kimunkált regény. Csupán egy kétórás színpadi darab szövegkönyve, amelyet az írónő csupán ellenőrzött, a darabot ugyanis Jack Thorne dramaturg és John Tiffany rendező alkotta. Ilyenkor derül ki, nemcsak az egyedi történet, hanem a brit szerzőnő stílusa is legalább ugyanannyit jelent a siker érdekében.

A maga műfajában látványos, lenyűgöző alkotás született: a főszereplők felnőttek, családot alapítottak, Harry Potter azonban nem bizonyul jó apának, hiszen életében nem volt egy minta apaképe, amelyet követhetett volna. Kisebbik fiával, Albus Perselusszal való kapcsolata megromlik, a fia pedig nem tudja elviselni az apja hírneve miatt ránehezedő társadalmi nyomást.

A Potter-történetek egyik legerősebb sajátossága az időutazás, amelynek megjelenítése egyedi, komoly filozófiai elgondolást követel. Ennek része az idősíkok összecsúszása és a legapróbbnak tűnő gesztusok történelmi következménye: az egész színházi termet beható látványos és hátborzongató hanghatások mellett a darab alkotói erre is rájátszanak. A kibontakozó erős pszichológiai kérdések nem a háttérben lebegnek, hanem újra és újra előremozdítják a történetet. Nem maradnak el az elképedést kiváltó meglepetésszerű csavarok sem, ellentétben a történet egészére vonatkozó várt összhatással. Jól érzékelhető Rowling valódi közbeavatkozásának és írói munkájának hiánya: egyes baráti szálak szövegszerű kibontakozása túlzottan érzelgősre sikerült, a végső konfliktus megoldása összecsapottnak tűnik, a történet nem ragad meg. Ezek alapján a „nyolcadik történet” megfogalmazás talán túlzás, inkább a regénysorozat utáni egyfajta lekerekítő, lezáró részt kaptunk.

Annál nagyobb reménnyel várhatják a rajongók a novemberben bemutatkozó Legendás állatok és megfigyelésük című Harry Potter spin-off mozifilmsorozat első részét, amelynek forgatókönyvét szerencsére Rowling írta.

Sárkányok helyett vámpírok

George R. R. Martin amerikai szerző nevét mára milliók ismerik a Tűz és Jég dala regénysorozatának és a könyvek alapján készült Trónok harca filmsorozatnak köszönhetően. Az író művei – amelyeket korábban csak az amerikai olvasóközönség ismert – újra nyomdába kerültek. Az 1982-ben megjelent Lázálom című fantáziaregénye napjainkban ismét keresett könyvvé vált. Mivel a popkultúra irodalmának berkeiben a gótikus és a modern thrillerköntösbe öltöztetett vámpírtörténeteknek kedvezett az elmúlt egy-két évtized, kérdésessé vált, hogy az írás mennyire tud újdonságot nyújtani az olvasóknak. A könyv olvasása közben azonban kellemesen csalódik az ember.

Ha a megszokottan szép, fehér bőrű, művelt, szó szerint elbűvölő küllemmel megáldott vámpírok fizikai tulajdonságait tekintve nem is, de származástörténetükben, viselkedésformájukban számos újítással szolgál a szerző. Egész egyszerűen átírja a vámpírmítoszt: ha nem is teljesen, de új evolúciótörténetet ad a vérszívó legendáknak. Kissé Jules Verne-re emlékeztető elbeszélői hangulattal, de már ismert stílusához hűen, aprólékos részletességgel mutatja be a környezetet, az általa kedvelt horror atmoszférával járó naturalisztikus behatásokkal megtűzdelve. A fantáziaszereplők életfilozófiáján keresztül olyan kérdéseket boncolgat, mint a túl hosszú élet üres megkeseredettsége, a születéskor kapott sorsbélyegek, de kitekint a korai amerikai rasz­szizmussal kapcsolatos társadalmi elvekre is. A szerző érdeme az is, hogy a 19. századi folyami gőzhajózás világának egyedi hangulata sokkal jobban megragadja az olvasót, bár a történet elején a hosszabb környezetleírásoknál enyhe vontatottság érezhető, a hajóleírásoknál pedig a regény szinte működéstechnikai elemzésekbe csap át.

Miután megbékélünk e szokatlan világgal, szemünk szinte falja a sorokat. Mindez azonban Kornya Zsolt ízes magyar fordításának is köszönhető. Intelligens, félelmetes regény, amelytől ugyan nem várható el egy Tűz és jég dala mércéjű fantáziaszórakoztatás, de kaptunk egy megnyerő, elgondolkodtató és az új fantáziahatárokat feszegető misztikus művet.

Nincs abszolút pozitív hős

A kritikusok szerint Martin nagy művét, a Tűz és jég dalát, valamint a regények alapján készült tévéfilmsorozatot elsősorban épp azon jellemzői miatt kedvelik az olvasók és nézők, amelyek megkülönböztetik a tipikus Gyűrűk Ura formavilágától. Bár az események ebben az esetben is a középkorra emlékeztető, fiktív világban játszódnak mágikus erejű személyekkel, őrült uralkodókkal, veszélyes szépségekkel és sárkányokkal, sajátos ízű konfliktusai, erősen árnyalt figurái és a túl idealizált hősöket enyhén szólva is mellőző, realista leírásai egyedi hangulatot teremtenek. A történelemkönyvek által ihletett politikai intrikák, a szereplők és dinasztiák közötti viszonyok kibontakozása és hatalmi harcokká történő növekedése az olvasóban azt az érzést kelti, mintha megtörtént eseményeket követne. Soha egyetlen szereplő sincs biztonságban, nincsenek abszolút sérthetetlen karakterek, akikről biztosan tudjuk, hogy a történet végéig életben maradnak – ezzel a fogással a szerző nem engedi lankadni az olvasó figyelmét és érdeklődését. Mindemellett kevés ehhez hasonló fantasy létezik, amely ennyi erős női karaktert helyez kulcsszerepbe.