Születőben az új fantasy-legenda

Sok rajongó attól tartott, hogy a történet igényességét háttérbe szorítva csak látványelemekkel próbálják majd lenyűgözni a nézőt. A  és az elátkozott gyermek okozta enyhe csalódás után azonban megnyugodhatunk: a Legendás állatok és megfigyelésük című mozifilmen már sokkal erőteljesebben érződik J. K. Rowling munkája, mint a színdarabon. A filmen forgatókönyvíróként és producerként is dolgozó Rowling a rendező David Yates-szel, illetve a CGI-szakértőkkel együtt bebizonyította: nem csak a Harry Potter-rajongókat képes annak előtörténetével becsalogatni a mozikba.

Erős háttértörténet

Nagyjából hatvan évvel a Harry Potteres események kora előtt járunk, a helyszín ezúttal a mágusvilág egy másik fontos „frontvonala”, az amerikai varázslóközösség fővárosa, New York az 1920-as években. Ide érkezik a mágikus bestiák után megszállottan kutató, korának egyik legtehetségesebb brit varázslója, Göthe Salmander. A kirándulás azonban közel sem olyan rövid ideig tart, mint ahogyan azt a fiatal mágus eltervezte: néhány lény megszökik a gondozásából, ez pedig komoly problémát jelent egy olyan városban, ahol a mágus-varázstalan kapcsolat sokkal szélsőségesebb háttérre alapozódik, mint a brit varázslóvilágban. Kiderül, hogy a legnagyobb veszélyt nem Salmander elszabadult lényei jelentik, hanem egy annál sokkal pusztítóbb, irányíthatatlanabb erő.

Bár a történet megáll a lábán, sokkal ígéretesebb a háttér: az amerikai varázslók teljes titokban tartják létezésüket a varázstalan emberek előtt, nincs kapcsolat a két társadalom miniszterelnökei között sem, mint Nagy-Britanniában. A filmben az amerikaiak semmilyen barátságos, esetleg szerelmi viszonyt sem ápolnak/ápolhatnak a magnixekkel. A helyzet kialakulása a szálemi boszorkányperekig vezethető vissza: az amerikai kontinensen az európai puritán telepesek sokkal elvetemültebben üldözték évszázadokkal ezelőtt a boszorkányokat, mint a régi hazában. A filmben kibontakozik egy társadalomtörténeti jelentőségű alap, amelyre a későbbi részek építkeznek: a minden bizonnyal kisebbséget jelentő varázslótársadalom ellen uszító Új Szálem Társaság, a varázstalanokat semmilyen áron nem bántó mágusok oldala körvonalazódik és egy olyan varázslóé, aki igazságtalannak érzi a bujkáló, titokban tartott életmódot, hiszen a mágusok hatalma uralkodásra jogosíthatja fel őket. Miért igyekeznének tehát megvédeni azokat a varázstalanokat, akik üldözték és üldözik őket? Ezt az álláspontot Gellert Grindelwald, Albus Dumbledore egykori kebelbarátja képviseli, akinek hangja az Egyesült Államokig is eljut. Az elgondolkodtató bevezetés tehát adott, a lenyűgöző látvány alapján pedig úgy néz ki, újabb fantasy-siker indult el a legendává válás útján.

Brit és amerikai koboldok

Az aprólékos, bravúros vizuális effektusok (főként háromdimenziós változatban), a Yates és Rowling-féle humor már ismert keveredése egyetlen unalmas pillanatot sem hagy a több mint kétórás játékidőben. Stuart Craig díszlete aprólékosságával idézi fel az 1920-as évek korhű hangulatát. A filmzene egy-két akkordja emlékeztet a Potter-filmekére, de alapvetően új dallamokkal gazdagítják a történetet, a huszadik századelői amerikai dzsesszbetét elegáns hangulatot ad a szokatlan, a brithez képest erőteljesebben pörgő New York-i mágusvilágnak. A mágikus bestiák garmadája pedig nemcsak egy párhuzamos, látványszintet növelő háttérszálként jelenik meg, hanem szükséges, esetenként a helyzet súlyosságát enyhítő, amolyan barátságosabb „harci eszközként”.

Az angolosan óvatos, megfontolt, nem túlizzó varázstech­nikákhoz szokott Harry Pot­ter-rajongóknak kissé idegen lehet a fél városokat percek alatt leromboló, majd ugyanolyan gyorsan újjáépítő amerikai mágustempó, de az államokbeli koboldok is sokkal természetesebb közérzettel mozognak emberi társaságban, mint brit társaik. A két máguskörnyezet közti különbség pedig csak ráerősít a Potter-univerzum határainak szélességére, hiszen új, más hagyományokra és háttértörténelemre épült varázsvilágot mutattak be a film készítői.

A következő részben a történet visszatér az európai gyökerekhez, ugyanis Párizsban folytatódnak az események. Ha figyelembe vesszük, hogy a Gellert Grindelwald elleni harcok, illetve a Dumbledore-ral zajlott párbaj központi elemek lesznek, még a világháborúk közti Nagy-Britanniába is elkalauzolnak a készítők meglepő párhuzamokat alkotva a varázstalanok és a mágusok háborúi között.

Johnny Depp, a feketemágus

Eddie Redmayne-ről már a kiválasztásakor tudtuk, hogy tökéletes választás Salmander figurájára. Ritkán látni ilyen érezhetően erős hasonlóságot színész és karakter jellemvonásai között. A szereplők között ugyanakkor nincs unalmasan tökéletes hős, sem felületesen körvonalazódott figura, bár az Amerikai Varázskongresszus elnöknőjéről mélyebb portrét is vázolhattak volna. A maga módján mindegyik balga, ügyes és szórakoztató. Dan Fogler Kowalsyként elegendően vicces, a Porpetinát alakító rugalmas Katherine Waterstone a tekintetén kívül nem igazán használ mást alakításra, Ezra Miller viszont megbirkózott bonyolult karakterével. Redmayne-n kívül azonban kétségkívül Colin Farrel lubickol testhez álló figurájának bőrében. A kiváló tehetségeket összeverbuvált stáb további sikereit megalapozva Johnny Deppet választották a későbbi Gellert Grindelwald szerepére, aki egyelőre tökéletes választásnak tűnik egy őrülten-játékosan gonosz megtestesítőjének. Göthe egykori közeli barátját, egy Lestrange-lányt pedig az egyre felkapottabb Zoë Kravitz fogja játszani.

A további négyrészesre tervezett folytatásról már tudni lehet, hogy cselekménye 1945-ig zajlik, azaz Voldemort hatalomra kerülésének kezdetéig. A későbbi Sötét Nagyúrként ismertté vált Tom Denem éppen abban az évben született, amikor a Legendás állatok és megfigyelésük története elindult, 1926-ban. A gigászi konfliktushelyzet tehát adott, most már csak abban kell reménykednünk, hogy előbb kerül a mozikba a második rész, mint a bemutató évének eddig kitűzött 2018.