Szabédi László tragikus szabadsága

Erdélynek mindig voltak vértanúi, közéjük tartozik Szabédi László is, aki mindig önemésztő küzdelmekben igyekezett érvényre juttatni meggyőződését. Ráadásul egy olyan történelmi korszakban, amelyben a hittel képviselt meggyőződésnek valójában nem voltak esélyei – írta róla Pomogáts Béla irodalomtörténész a professzor halálának 50. évfordulóján. Pedig Szabédi sem arra született, hogy halállal tiltakozzon az elnyomó rendszer atrocitásai ellen, jobb sorsra érdemes egyetemi tanár és kiváló költő volt, akit a kommunista tankönyvek csak futólag említettek meg, halálának körülményeiről pedig csak jóval később értesülhetett az erdélyi magyarság.

Szabédi László Dsida Jenővel egy évben, 1907. május 7-én született Sáromberkén, eredeti családneve Székely volt. Az egykoron nemes család gazdagsága és jóléte régen a múlté volt, apja vasutasként kereste a mindennapit, noha nagyapja még Szabédon volt unitárius lelkész. A fiatal Lászlót a kolozsvári unitárius kollégiumba íratták szülei, ahol diáklapot szerkesztett. Később Strasbourgban végzett protestáns teológiai tanulmányokat, majd ismét Kolozsváron tanult – a teológiával párhuzamosan – irodalomtörténetet is. Erdély legnagyobb magyar napilapja, a kolozsvári Ellenzék belső munkatársa volt 1931 és 1938 között. Miután a román hadseregben szolgált egy évet, Észak-Erdély Magyarországhoz való csatolása után a közélet küzdelmeitől egy Kolozsvár környéki kis faluba, Báréba vonult vissza tanítónak. 1941-ben a kolozsvári egyetemi könyvtár munkatársa és a színház dramaturgja lett. Részt vett az utolsó, 1942-es marosvécsi írótalálkozón, majd a háború után a kolozsvári Világosság munkatársa lett, 1947-ig a Magyar Népi Szövetség egyik sepsiszentgyörgyi szervezője és vezetője volt. 1947-től haláláig a kolozsvári Bolyai egyetemen tanított esztétikát.

Költészet és politikai elvárások

Egyszerre volt egyetemi oktató és költő, ám a két hivatást a kommunista rendszerben nehéz volt úgy végezni, hogy ideológiailag minden téren megfeleljen a hatalom elvárásainak. Pomogáts Béla szerint „Szabédi László ígéretes költői munkássága végül nem bontakozott ki teljesen, a negyvenes évek elején még töretlenül haladt pályáján, az ő tolla nyomán született az Üdvözlégy szabadság! című nagy költemény, amely üdvözölte az Észak-Erdélybe beköszöntő szabadságot, egyszersmind a hatalmi tényezővé vált magyarság erkölcsi megigazulásának követelményére figyelmeztetett. Szülőföldje sorsának újabb fordulata után azonban, nem minden belső vívódás nélkül, úgy ítélte meg, hogy csak akkor tudja népe védelmét eredményesen szolgálni, ha az új rend támogatói közé áll. Nemcsak ő jutott el erre a következtetésre. Ekkortól valók »pártosan« szocialista versei (Költők s bírálók, Vezessen a párt): költészete mindenekelőtt politikai követelményeknek akart megfelelni, ezért lassan elapadt.”

Végzetes napok

1959 elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalom nem tűri meg az önálló magyar egyetemet Kolozsváron. Az 1956-os magyar forradalom idején kitört diákmegmozdulás volt a kimondatlan ürügy a beolvasztásra. Az egyetem oktatóit kötelezték, hogy egyetértésüket fejezzék ki, tanúságot tegyenek az egyesítés mellett. A felsőbb utasításra felszólaló Szabédi László például arról beszélt, hogy „a Bolyai egyetemet Petru Groza demokratikus kormánya hozta létre, s ez megfelelt az akkori fejlődés követelményeinek”, majd azt is kifejtette, hogy az önálló Bolyai egyetem betöltötte a feladatát, és „az új követelményeknek” a közös egyetem felelne meg. A gyűlésen elnöklő későbbi diktátor, Nicolae Ceaușescu durván közbekiáltott: „A Groza-kormány tévedett! Hiba volt a Bolyai egyetem létesítése! Amit pedig Szabédi végez, az nem egyéb zavarkeltésnél.” Athanasie Joja oktatásügyi miniszter egy titkársági ülés szünetében kifejtette: „Kérem, magyar nyelvű egyetem létezése Kolozsváron nem az egyenjogúságot fejezi ki. Klasszikus példája annak, amikor a látszategyenlőség már egyenlőtlenséggé válik!” Szabédit további megaláztatások is érték. A gyűlés végén Athanasie Joja megkérdőjelezte, hogy az olyan gondolkodású embereknek, mint Szabédi lehet-e helyük az új egyetemen. A zárógyűlésen Nagy István és Balogh Edgár, az egyetem egykori rektorai, valamint Szabédi László „önkritikát gyakoroltak”.

A tanügyminiszter a 1959. június 19./168. számú rendelettel elrendelte a Victor Babeș Tudományegyetem és Bolyai Tudományegyetem egyesítését 1959. július 1-jei hatállyal. De Szabédi ezt már nem érte meg: ötvenegy évesen felszabadította magát a kételyek, zaklatások, és megaláztatások alól. 1959. április 18-án kisétált Kolozsvár határába, és Szamosfalván vonat elé vetette magát.