Sala, a kabarék királya

A későbbi színházdirektornak végül csak sikerült elhelyezkednie egy cég üzletében – ahova azért vették fel, mert elsősorban vidékiek tértek be, akik nem ismerték a tulajdonost. De Salamon „Sala” Béla élete nem a segédkereskedőről szól.

1885. március 4-én született a Beregrákos nevű kis községben, a Tisza forrásának közelében. Szegény családban nőtt fel, apjának kis üzlete volt a faluban, így nem csoda, hogy Salamon is a kereskedelem felé kacsintgatott.

Egy Munkácsban tett árubeszerzői út hozta magával a még gyerek Béla első színházi emlékét, ugyanis egy alkalommal az apa a gyermek nagy könyörgésére – s már a szomszédokéra is, csak ne hallják végre a kisfiú keserves jajveszékelését – magával vitte Munkácsra, ahol éppen egy cirkuszi társulat lépett fel.

Öt elemit végzett – és ráadásnak még egy évet –, majd bátyja felvitte Budapestre, hogy később orvosnak tanuljon. Az izraelita polgári iskola tanulója lett, ahol összebarátkozott egy bizonyos Kann Gyulával, akiből később Kabos Gyulaként lett ismert, ragyogó színész. Ők lettek az osztály bohócai, órákon is örökké marháskodtak, a jutalmuk az lett, hogy állandóan a szamárpadot koptatták.

Salamon és családja nemigen tudta eldönteni, mi legyen a fiatalemberből: orvos, esetleg mészáros vagy egyéb? Végül a véletlen oldotta meg a problémát: Salamon betéved egy üzletbe, melynek kirakatában tábla hirdette a tanoncfelvételt. Jelentkezett, és így lett inas Lusztig Ede üzletében, ahol idővel textilkereskedő-segéddé avanzsált.

A fűről a deszkákra

Ifjúkori életében nem kis szerepet töltött be rajongása a futballért. Tanonckorában Remény Futball Klub néven csapatot szervezett, ahol a kapitány természetesen nem volt más, mint ő maga. Csapatában játszott például az a Schlosser Imre, aki később kora egyik legkiválóbb labdarúgója, hatvannyolcszoros válogatott lett.

Tanonckodásának színhelyétől nem mesze működött akkoriban a Nemzeti Színház, amelynek művészei közül sokan törzsvevőnek számítottak a boltban. Salamon csomagok kézbesítőjeként többször is betévedt a színházba, és alkalma volt próbákat is látni. Teljesen rabul ejtette a színház világa, a színpad, a színészek és az előadások – előfordult, hogy annyira belefeledkezett a színdarabba, hogy elfelejtett időben visszamenni az üzletbe. Végül egy ismerős család meghívta a Szabók Szakegyesületének vasárnaponkénti műkedvelő előadásainak egyikére. Következő alkalomkor már ő maga is a színpadon játszott – méghozzá sikerrel. Barátai és a szakegyesület vezetői rábeszélték, hogy jelentkezzen valamelyik színháznál. Így jelent meg egy napon Salamon Steinhardt Gézánál a Trocadero mulatóban, aki a jelentkezését követően kisegítő színészként alkalmazta – egészen addig, amíg egy nap Steinhardt ki nem rúgta, mondván, hogy a hangja rekedt, s így sosem lehet belőle színész. 

 Salamon csalódva távozott a színház világából, magánvállalkozásba kezdett, ám hamar belebukott. A csúfos kudarc ismét a színészet felé sodorta, és a Fővárosi Orfeumban folytatta színészi pályafutását. Első szerepe szerint a darab elején a priccsre feküdt, ott „elaludt”, és csupán a felvonás végén ébredt fel. Salamon egész családját meghívta a premierre, ám hatalmas leégés lett a vége: este holtfáradtan érkezett az előadásra, szerepe szerint lefeküdt a priccsre, és…igazi mély álomba merült. Hiába vártak arra, hogy ébredéskor bemondja a végszót, horkolása valódi volt. A közönség azonban ahelyett, hogy csalódottan azonnal távozott volna, olyan kacagásban tört ki, hogy végül is erre riadt fel. Tomboló siker lett a darab, de szégyenkező Salamonunknak húsz koronát kellett fizetnie, amiért végigaludta a szerepét.

Első igazi sikerét a Vonósnégyes című bohózattal aratta, melyet Szőke Szakáll, a későbbi hollywoodi sztár írt és rendezett 1922-ben.

A komédiás

Salamon megjelenése, kissé kacsázó járása, esetlen tartása, szokatlanul nagy lába, ártatlan kék szeme, kissé bárgyú tekintete már az első pillanattól fogva a siker egyik záloga. Hallatlanul gondosan készült egy-egy szerepére. „Nekem a Terézkörúti Színpad vagy a Kis Komédia a Nemzeti Színházam!” – hangoztatta. Ösztönös színész volt, kiváló érzékkel tudott rögtönözni, nem is nagyon hagyta magát rendezni. 1923 és 1931 között a Terézkörúti Kabaré vezetője volt, majd Németországba költözött, hogy Berlinben legyen filmszínész. Távozása után a Kabaré megszűnt, nem sokkal később Salamon is hazatért Berlinből. 1939-ben a hatalom leparancsolta a színpadról, munka és jövedelem nélkül maradt, de megszületett a Hej, színművész... című, afféle kényszerből vidám könyve, amelyben életéről mesélt. Humora megmaradt: egyszer az egyik, alig húsz év körüli, géppisztollyal hadonászó nyilas rákiabált: „Salamon, maga hány éves?” Mire a lealázott, felemelt kezű komikus így felelt: „Jövő hónapban leszek hatvan. Tessék mondani, nyilas úr, leszek én hatvan?”

1945 után játszhatott újra, és kiderült, ugyanolyan népszerű maradt, mint letiltása előtt. 1951-ben megalakult a ma is működő Vidám Színpad (a Kamara Varieté utódja), melynek alapító tagja volt. Furcsa volt abban a korban, hogy a színpadon – méghozzá állami támogatással – nyíltabban beszéltek olyan dolgokról, amikről jószerével az emberek egymás közt sem nagyon mertek eszmét cserélni. Szinte Moliere-i volt a távozása az életből 1965-ben. A Vidám Színpadon ment ekkoriban egy műsor, amelynek egyik jelenetében játszott az akkor már nyolcvanesztendős Salamon Béla is. Betegség miatt azonban kórházba került, helyére a beugrást Kazal László, a komikus jó barátja vállalta el. Egyik este Salamon kisétál a kórház ajtaján, nagykabátjában, alatta pizsamában, hogy „kicsit megszellőztesse magát”, és a színházig meg sem állt. Kazal legnagyobb megrökönyödésére pizsamában leült megszokott öltözőasztalához. Lacikám, ma én játszom – mondta. A meglepődött közönség és kollégák számára – akkor utoljára – még eljátszotta a szerepét.

Aki akkor látta, nem akarta elhinni a másnapi szomorú sajtóhírt: Salamon Béla az előadást követő éjjelen elhunyt…