Keretes történet – a próza születése

Eme novellákból a fent mondott hölgyek, kik ezeket majd olvassák, a bennük elmondott mulatságos esetek révén egyfelől gyönyörűséget, másfelől hasznos okulást meríthetnek; mivelhogy megismerhetik, mit kell keresniök, s egyúttal, hogy mit kell követniök: ilyesmi pedig, hiszem, nem eshetik anélkül, hogy el ne illanjon a búbánat. Ha pedig ez így leszen (adja Isten, hogy így legyen), akkor adjanak hálát Ámornak, ki engem megszabadított bilincseimtől, és módot adott rá, hogy gondoskodjam az ő mulattatásokról – írja Giovanni Boccaccio bő 670 évvel ezelőtt, az azóta egyértelműen főművévé vált Dekameron elöljáró beszédében. A 640 évvel ezelőtt elhunyt Boccaccio fentebbi mondata nemcsak a horatiusi kellemes és hasznos, a dulce et utile kettősségét ígéri a keretes novellákon belül, hanem egyben a következő jó néhány száz évre meghatározza azt, amit novelláról, elbeszélésről, regényről – egyszóval prózáról gondolunk. A dulce et utile elve azóta is akkor igazán lebilincselő számunkra, ha szerelmi köntösbe, jó és rossz harcába, történetébe van ágyazva, megfűszerezve egy kis ármánnyal, mely mögött mindig ott húzódik a szerelemesek – evilági vagy földöntúli – boldogulásának, boldogságának, egymásra találásának ígérete.

A 14. század Itáliájának humanista tudósa törvénytelen gyerekként látta meg a napvilágot, születése körülményeiről számtalan, egymásnak ellentmondó teória él a köztudatban: amit biztosan tudunk, az az, hogy humanista apja, Boccaccio di Chellio, firenzei bankár volt, ő nevelte és irányítgatta a gazdaságtudományok felé az 1313-ban született fiát, akit azonban inkább a kánonjogi tudományok felé húzott a szíve. Továbbá biztosan tudjuk róla azt is, hogy miközben bekerült Nápoly Anjou uralkodóinak udvarába, I. Johanna királynő (1343–1381) idején egy ideig a sénéchali – udvarmesteri – posztot is betöltötte.

Boccaccio életének alakulása a korban nem kirívó: a tudomány számtalan ágazata iránt érdeklődő fiatal humanista különböző olaszországi városban próbált egzisztenciát teremteni, életrajza és életműve szerves kapcsolatban állt egymással: dél-itáliai tartózkodása idején ismerte meg élete nagy szerelmét, a Fiametta álnévvel illetett nemesasszonyt, első műveinek rejtélyes asszonyát, s valószínű, hogy épp Fiametta miatt a negyvenes évek elején elhagyta Nápolyt, és diplomáciai szolgálatait felajánlva számos itáliai városban próbált magának pozíciót szerezni. Erre az időszakra tehető a Petrarcával kialakult barátsága is, aki nemcsak munkásságára, de egész életére is ösztönző hatással bírt – jellemző, hogy a nagy szegénységben, anyagi gondok közt élő Bocaccióra Petrarca végrendeletében 50 aranyat hagyott, azzal a megkötéssel, hogy bundát vegyen rajta. Hogy Petrarca gyorssegélye mennyire volt elegendő, jól jelzi, hogy az európai irodalom egyik legmeghatározóbb szerzője idős éveit Certaldóba visszavonulva töltötte, nélkülözve és betegségek közepette, ugyanitt érte a halál 1375 decemberében.

Az 1348-as, egész Itáliát sújtó pestisjárvány nem kímélte Boccaccio családját: hazatérte után a firenzei kormány szolgálatába állt, s különböző diplomáciai küldetéssel Európába küldi a tudós humanistát. A pestisjárvány által megtizedelt Firenze látványától ihletve írta meg a Dekameront: a keretes történet tíz nap eseményeit meséli el, melyet az irodalomtörténet azóta úgy tekint, mint Boccaccio életfilozófiájának sűrített formáját, amelyet élet és halál sajátos körforgása jellemez, ámde mindenkor az élet diadalát hirdeti.

A Dekameron hatása az európai irodalomra, filmművészetre ma már könyvtárnyi irodalmat tesz ki – elég, ha csak Geoffrey Chaucer később keletkezett, hasonló művének, a Canterbury meséknek a szerkezetét és tematikáját nézzük. S hogy magyar irodalmi példát is hozzunk, hatással volt a 18. század nagy jezsuita tudósának, Faludi Ferencnek a Téli éjszakák című fordításgyűjteményére is, amellyel a magyar irodalomban addig hiányzó novella műfaját honosítja meg – különös fintora sorsnak, hogy Faludi úttörő tevékenységét az olvasók csak a század végén, 1787-ben, Révai Miklós kiadói munkásságának köszönhetően ismerhették meg, bő négyszáz évvel Boccaccio halála után. Az irodalom mellett Paolo Pasolini azonos című, 1971-ben készült filmjét említhetjük. Az élet trilógiája című darab első része 1971-ben a nyugat-berlini filmfesztiválon Ezüstmedve-díjat kapott.