Jean Marais kézjegye

Gyerekkorom egyik féltve őrzött ereklyéje egy fénykép volt, hátoldalára kék filctollal, szép, rendezett írással rákanyarítva: Souvenir, Jean Marais. A kép az élet forgatagában valahol elkallódott, de története máig megmaradt az emlékezetemben: 1966 nyarán a Hét fiú és egy lány (Sept hommes et une garce) című, francia–román koprodukcióban készülő történelmi film egyes jeleneteit a Tordai-hasadékban vették fel. Jean Marais játszotta a főszerepet, a stáb Kolozsváron, az egykori New York szállodában lakott, ott is étkeztek, így történhetett meg, hogy egy este, amikor szüleim betértek a szálloda éttermébe, szembe találták magukat a francia színésszel. Marais Florin Piersic társaságában fogyasztotta vacsoráját, utóbbi ugyanazon utcában gyerekeskedett édesanyámmal. Így aztán nem okozott különösebb gondot a szüleimnek, hogy Marais asztalához merészkedjenek, és autogramot kérjenek a rólam készült, és apám pénztárcájában lapuló kép hátuljára. Négyéves voltam, és legalább negyven éven át őriztem a fotót, míg valahol el nem veszett. Az aláírásnak amúgy érdekes utóhatása is volt: miután ráeszméltem, kinek a kézírását őrzőm, minden – jó, rossz, nagyon rossz és tűrhető – Jean Marais-filmet megnéztem. A letűnt rendszerben az egyetlen román adó kedvencei közé tartozott a francia színész, így filmjeiből bőven láthattunk – amíg egyáltalán voltak még filmek a televízióban. Amiről viszont nem lehetett hallani, olvasni, az a francia színészóriás magánélete volt. Mint kiderült, az sem volt éppenséggel hétköznapi…

Gyerekkori trauma

Európa-szerte tömegesen fakadtak sírva a hölgyek, amikor nyilvánosságra került: homoszexuális az 1913. december 11-én Cherbourgban született Jean-Alfred Villain-Marais, a filmvászon lehető legférfiasabb jelensége. Pedig a színész soha nem tagadta másságát, igaz, nem is verte nagydobra. A háború idején, két éven át még felesége is volt, bizonyos Mila Parély személyében, és Michele Morgan, a franciák egyik legnagyobb filmcsillaga is hatalmas szerepet játszott Marais életében. A férfi nyakig szerelmes volt a dívába, ám a hölgy más férfi karjaiban találta meg a boldogságot. „Talán másként alakult volna az életem, ha viszonozza az érzéseimet. Rossz időben találkoztunk. Michele szerelmes volt leendő férjébe” – vallotta később a színész. A kosztümös filmek hőse, a nagyszerű úszó, lovas és vívó, aki a legbonyolultabb akciójelenetekben sem igényelt kaszkadőrt, természetesen másságára is kereste a magyarázatot, és hitte, hogy meg is találta. „Lánynak várt. Sokáig a szőke angyal képét őrizte rólam, és én gyerekfejjel ennek az elvárásnak akartam megfelelni” – mondta egy interjúban kleptomániás, börtönviselt anyjára utalva.

Férfi mellett, boldogan

Teljes lényével színész szeretett volna lenni, mindent elvállalt, amit csak felkínáltak a rendezők, még ha egyetlen hang nélkül kellett is végigvonulnia a színpadon. Huszonnégy éves korában még mindig csak tengődött, a frissen elkezdett színiiskola költségeinek fedezése érdekében alkalmi munkákat vállalt. A szerencse – és a számunkra furcsa szerelem – 1937-ban szegődött melléje: Charles Dullin színiiskolájában megismerkedett Jean Cocteau-val, aki egyszerre volt számára apa és élettárs, mentor és jó barát. Az íróról köztudott volt, hogy saját neméhez vonzódik, így aztán Franciaország művészvilágának egyik legnépszerűbb párosát alkották.

Hírnevének és kapcsolatainak köszönhetően Cocteau indította el Marais karrierjét. Első jelentős sikerét Jean Delannoy 1943-as Örök visszatérés című filmjében aratja. Divatot teremtett zsakárdmintás pulóverével, de igazi hírnévre az ötvenes években forgatott Cocteau-filmekkel tett szert. A sportos, jóképű fickó színészi képességeit sok kritikusa kétségbe vonta, de Marais a színpadon is bizonyított.

A hatvanas évek végén szinte egyik napról a másikra eltűnt a mozivászonról. Alain Delon személyében megjelent az új ügyeletes szépfiú. A kaszkadőr nélküli filmezésben is feltűnt egy új csillag, akit Jean-Paul Belmondónak hívtak. Mindhármuknak már nem volt helye a franciákat is meghódító újhullámos filmiparban, és Marais volt az első, aki belefáradt a népszerűségért vívott harcba. Életének utolsó évtizedeiben festegetett, beletanult a kerámiakészítésbe és a szobrászatba is, sőt, ezekben a művészeti ágakban is jelentőset alkotott.

Életművét 1996-ban Becsületrenddel, valamint a Művészetek és Irodalom érdemrend parancsnoki fokozatával ismerték el. 1998. november 8-án halt meg Cannes-ban, alig egy hónappal 85. születésnapja előtt.