Facebook-falu: túl a barátságon

Nagy, szimbiózisban élő közösségnek tűnik a legnagyobb közösségi háló munkatársaiból álló csapat Kaliforniában – ez derül ki az Index portál nemrég bemutatott kisfilmjéből. A Facebook Palo Altó-i főhadiszállása valóságos falu, amely – akár egy egyetemi campus – teljesen elkülönül a településtől. A kolónia alapterülete körülbelül 90 ezer négyzetméter, és nagyjából a Facebook-alkalmazottak fele – mintegy 2500 ember – dolgozik ott. A faluban kávézókat, bankokat, orvosi rendelőket ugyanúgy találni, mint ruhaboltokat és egyéb árucikkeket kínáló üzleteket. Van néhány étterem is, amely (most fogózzon meg a romániai munkavállaló) – a mexikói és a sushizó kivételével – ingyenesen igénybe vehető. A cégpolitika szerint ugyanis ezek olyan szolgáltatások, amelyekért a dolgozóknak el kellene hagyniuk a munkahelyük területét, ergó, meg kellene szakítaniuk a munkanapjukat. És ugye, nem jó az, ha az ember kiesik a ritmusból, főleg, ha munkáról van szó. Egyébként, ha nagyszerű ötletek cikáznak a Facebook-munkaerő fejében, és közben esetleg mégis megéhezne, még az étteremig sem kell elmennie: az irodaépületben is közel az ingyenkaja, kávé, ásványvíz és nassolnivaló.

De maradjunk még a külső leírásnál a letisztultabb bemutató kedvéért: úgy tűnik, aki a Facebooknál dolgozik Kaliforniában, az élete is a Facebooké. Erről lakóházakkal is gondoskodik e szociális médiaorgánum, a házak akként vannak kialakítva, hogy a legkevesebb mértékben vonják el a dolgozót. Mármint a munkától, és persze egymástól, természetesen. Az épületeket a könnyebb átjárás kedvéért hidak kötik össze, hogy ha például valaki a harmadik emeletről indulva egy másik épület harmadik emeletére igyekszik, ne kelljen lemennie egy lépcsőn, majd egy másikon újra felkapaszkodnia.

A cég az alkalmazottait a hobbijuk, érdeklődési területeik felfedezésére is buzdítja – mutat rá a filmecskében az idegenvezető –, ezt különféle helyszínek is hivatottak elősegíteni. A sporttermek mellett például jól felszerelt, gépesített asztalosműhelyben barkácsszenvedélyét élheti ki a virtuáliától megfáradt alkalmazott. Emellett a szabadban és bent is megannyi kikapcsolódásra szánt terület van. A munkatér ugyan közös, helyszíne egy nagy, nyitott tér – még maga az alapító Mark Zuckerberg sem külön irodában dolgozik –, hogy mindenki tudja, mi zajlik éppen, hogy mindenki megoszthassa akár hirtelen támadt ötleteit is. (Persze, ezt akár a Facebook-felületen is megtehetnék – no, de tegyük félre a finom erdélyi iróniát, és értékeljük azt, hogy miközben társadalompszichológusok százai kutatják világszerte a közösségi háló elidegenítő hatását az emberi kapcsolatokra, a háló működtetői a hús-vér együttlét mindenek fölöttiségét szorgalmazzák a maguk részére).

Ha a közösségi munka már nagyon túlfeszítettnek tűnik, elvonulhat persze a dolgozó: erre kicsi, különálló pihenőszobákat alakítottak ki, ahol azért munkaeszköz – számítógép – is van, mert pihenés közben sem mindig rossz dolgozni. Apropó pihenés: a kisfilm egyik interjúalanya azt mondja el, hogy a munkaidő kötetlen, mindenki a maga bioritmusa szerint járhat be munkahelyére, és ha fáradt az ember, nyugodtan hazamehet, vagy éppen ledőlhet, játszhat valamivel. Pingpongtermek találhatók például az irodaházban, a falakon felfüggesztett kerékpárok vannak, bárki leveheti és fordulhat egyet. De munka közben sem kell a számítógép elé szegeződve ülni: facebookos sajátosság a futópaddal ellátott íróasztal. Egy magas, állóhelyzetre kialakított íróasztalt tessenek elképzelni, lábnál futószőnyeggel: sétálva, járva, futva dolgozik, aki itt dolgozik. És ha valami elromlana munka közben, a Facebooknál nem kell kérvényeket írni, napokat telefonálni, heteket várni, amíg megérkezik a jó esetben kicsit használt, de viszonylag működőképes cserealkatrész. Nem, a Facebooknál a munkavállalói céges kártyát kell a néhány méterre lévő kütyüautomatához érinteni, beütni a kódot, és a gép kidobja a vadonatúj eszközt, mint egy csomag cukorkát – ingyen, természetesen.

Látjuk tehát, a közösségi hálót működtetők mindent megtesznek annak érdekében, hogy alkalmazottaik ne csak dolgozzanak, de minél jobban teljesítsenek is. Ehhez igyekeznek emberi környezetet teremteni. Persze nem tudni, biztosan jól érzi-e magát hosszú távon az itt dolgozó, akinek élete minden területére beszivárog a munkahelye. Hiszen – legalábbis kívülről úgy látszik – e helyen a magánélet és a munka összefonódik. Kicsit olyan lehet, mint régen a gazdálkodó falu közössége, ahol a munka és az azon kívüli tevékenységek is szorosan hozzátartoztak az együttéléshez, ahol mindenki tudott mindent mindenkiről, ahol mindenki javarészt ugyanúgy élt, dolgozott és szórakozott. Vajon ez amolyan iránytű a globális cégek számára a jövőben? Vajon a 21. században ez a fajta közösségi munka kapaszkodót jelenthet a 20. században oly sokat emlegetett elmagányosodott városi dolgozónak? Mert, ha így történik, talán nem is olyan sokára új ember születésének lehetünk tanúi.