Érmelléki óévbúcsúztató szokások – nagyanyák és nagyapák történetei a hosszú ünnepi estékről

Nem hibázott semmi, hogy elkezdődjön az esti beszélgetés, a tréfálkozás és az adomázás.
Óesztendő estéjén hol egyik, hol másik szomszédban gyűltek össze a férfiak egy kis pipaszóra, az asszonyok tereferére. A „nagyházban” meggyújtották a mestergerendán függő tejüvegű láncos lámpát, előkerült a nagy zománcos tál a csörögével és a sötét fényű otelló bor is ott illatozott az asztalon. Hiába volt „úribb” sütemény – mákos patkó, vaníliás vagy diós kifli –, a „kőtt” tésztaféle volt a kedvenc. A tepertős pogácsa is ott púposodott a fehér cakkos tányéron, illata betöltötte a tisztaszobát. Torda Jani bácsi a csörögére esküdött, az „idesanyáméra”, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, de a réteges tepertős pogácsa is fogyott becsülettel. Kovács Sanyi bácsi pedig többször is fordult a kancsóval a pincébe. A csöröge édeskés illata utána lopódzott, mint Mariska néni rosszalló pillantása.

A fránya kancsók útja

Mire hetet vagy nyolcat ütött az óra, addigra már mind átosontak egymáshoz a férfiak a maguk kis üvegnyi borukkal, amit a nagykabát alá rejtve hoztak végig az utcán, mert a szemfüles asszonynép rögvest elmondta volna Rozálinak vagy Klári asszonynak. Azt pedig nemigen szerette a férfiember, kiváltképp az öregebbje, hogy az asszonynép vegzálja a hordót.
De óesztendő-búcsúztatás még sincs mindennap. A közös borozgatásnál a férfiembernek nem adhatott volna szebb és lélekmelengetőbb foglalatosságot az Úristen, hát ennyi jó felett igazán szemet lehetett volna hunyni az asszonynépnek. Szemet is hunytak volna, ha az óesztendő lett volna az egyetlen ünnep a világon, de hát a Gondviselés minden napra juttatott egy kis ünnepelnivalót a teremtés koronájának. Mivel a Jóisten is elvéti néha a dolgok rendjét, a csorbát kiköszörülendő, az asszonyokat bízta meg. Vagy legalábbis erről volt meggyőződve Rozália néném.

Éjféltájra már egészen belemelegedtek az újesztendő várásába. Nagyanyánk csendben ült a spór mellett, és elnézően hallgatta az olykor-olykor nagyotmondásba hajló férfitörténeteket. Kint fagyott, így fát rakott a tűzre, hogy azért ő se fázzon.
Szent Szilveszter pápa (314–335) ünnepe tehát az év búcsúztatásának vidám éjszakája volt.
A férfiemberek egy-egy fehérnéppel megesett kalandjukat is elsóhajtották, ha a ház asszonya kilépett egy tál kocsonyáért vagy süteményért, amelyeket a kamrában vagy az „elsőházban” (a hosszú parasztházak első szobája) tartottak a hidegen. Erre a sóhajra aztán megint csak inni kellett, hogy a jó otelló vagy noha bor édeskés-fanyar íze visszahozza őket a jelenbe. A ház asszonyának kendőcsücske már feltűnt az ajtókeretben, így a férfiembernek még a gondolata sem lehetett biztonságban. Mindezek ellenére

Mindenféle újévi babonás étkekre nem nagyon adtak a házban. Se lencsére, se csirkére, se egyéb ételre, amelyhez valamilyen előítélet fűződött. A kocsonya azonban dukált, na meg a mákos guba is, de bármilyen kőttessel szívesen kiegyezett a nagyapánk, sőt el is várta, hogy karácsonyra aranygaluska is legyen, mely nevével ellentétben egyfajta sütemény volt. Újévkor inkább a tepertős pogácsa vitte a prímet. Ez utóbbi nagy kedvence volt, mert csúszott rá a jó otelló bor, de a nohával vegyített elvira is megjárta, ha az előbbi már fogyóban volt.
Főzte hát nagyanyám a kocsonyát, sütötte a réteges tepertős pogácsát, amiből egy nagy zománcos tálnyi párolgott a konyhában, ami terjedelmére való tekintettel nappaliként is szolgált a kúriaszerű parasztházakban.
A kocsonyát nagy mélytányé­rokba merte, és kirakta dermedni a hideg kamrába. Ezennel eleget is tett az óévbúcsúztatónak. Az év utolsó estéjén még kolbász vagy hurka is sült vacsorára, de az amolyan mindennapi dolog volt decemberben.
Amikor a tiszta asztalra felkerült a damaszt vagy a szépen azsúrozott abrosz, már ott nyüzsgött a család apraja-nagyja. El kellett jönni mindenkinek megkóstolni a mama kocsonyáját, tepertős pogácsáját, majd a köszöntők után mindenki ment ünnepelni a saját családjával, barátaival.

Harangszó és lámpaoltás

A szomszédolás estéjén elfogyott hát a tepertős pogácsa, a csöröge és majd minden kőtt tészta. A lámpa is sercegett a csendtől, amikor megszólalt az éjféli harangszó. Ilyenkor srófoltak egyet rajta, és kimentek meghallgatni, mint választja el az óévet az újtól. Visszatérve a nagyházba a bekecsért és a kucsmáért, Jani bácsinak még mindig volt a tarsolyába valami, amin kimulathatta magát: uccu, komám, nézd csak meg az árnyékodat, látod-e? Mert ha nem, jövőre egyedül iszom az otelló bort – és nagyot nevetett élete párja, Irénke néni rosszalló tekintetén.

Kifelé menet a fagyott föld még sokáig visszaverte kemény szárú csizmáik kopogását a csendes éjszakában. Az utca csendjére csak egy-egy kutyaugatás licitált rá, biztosítva gazdáját hűségéről. Nem úgy, mint a „föld kutyája”.