Egy elfelejtett székely polihisztor

Az elmúlt évtizedek politikai és ideológiai összevisszaságában, elsősorban a kommunista diktatúrában, voltak agyonhallgatott témák és személyek, akikről – ki tudja milyen mondvacsinált okokból – nem volt ildomos beszélni. Ilyen elhallgatott és végül elfeledett személy volt a pedagógus-tudós-politikus Jancsó Benedek is. Az 1930-as években kiadott Pedagógiai Lexikonban találkozhattunk nevével, de életéről, sokoldalú munkásságáról tanulmány az elmúlt fél évszázadban nem készült.

Jancsó Benedek Gelencén született 1854. november 19-én, a „nagynyújtódi” előnevet viselő Jancsó család leszármazottjaként. Édesapja, Jancsó István Háromszék táblabírája volt, édesanyja Kálnoky Zsuzsanna. A család Bethlen Gábortól kapott címeres nemesi levelet.

Jancsó a gimnáziumot Csíksomlyón és Kolozsvárott végezte 1864 és 1872 között. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott és Bécsben folytatta, magyar–latin szakos tanári oklevelet szerzett, és 1878-ban Kolozsváron bölcsészdoktorrá avatták.

Jancsó Benedek igazi tudós tanár volt: irodalomtörténész és nyelvész, írt publicisztikát, tanulmányokat és történeti munkát, alapított és szerkesztett folyóiratot, elmélyült az oktató-nevelői munkában, ismerte a népművelés elméletét és gyakorlatát, dolgozott az oktatásirányítás és a kultúrpolitika területén. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta, a kisebbségpolitika és nemzetiségi ügyek elismert szakértőjének számított egész Európában. Közel három évtizedig tanított középiskolában, nemcsak magyart és latint, hanem – ha a szükség úgy kívánta –, más tárgyakat is. Gimnáziumigazgató volt, folyóiratot alapított, és tanulmányokkal, cikkekkel támogatta a középiskolai oktatás megújítását. Miniszteri megbízásra részletes elemzést készített Románia oktatásügyi és műveltségi helyzetéről, majd 1895-től a báró Bánffy Dezső vezette kormány nemzetiségi ügyosztályán dolgozott. A kisebbségi kérdés és a román nemzetegyesítő, hódító politika tudományosan is elismert szakértőjévé vált, négy nagy terjedelmű könyvében tárta a közvélemény és a politikai vezetés elé a magyar államot létében fenyegető helyzetet. Apponyi Albert gróf minisztersége alatt, 1907-től kidolgozta, majd szervezte az iskolán kívüli oktatást – az úgynevezett szabadoktatást –, amely a művelődés és a felnőttképzés szempontjából is előremutató volt. Az első világháború alatt a bukaresti osztrák–
magyar katonai parancsnokság nemzetiségügyi előadója volt. 1918 novemberében egyik alapítója és elnöke a Székely Nemzeti Tanácsnak. Részt vett a béketárgyalásokat előkészítő bizottság munkájában. Bethlen István gróffal együtt megalapította és haláláig vezette a Népies Irodalmi Társaságot, amelynek célja az elszakított Erdély kulturális és anyagi támogatása, illetve a Magyarországon tanuló erdélyi diákok támogatása volt. Megszervezte Bartók Béla és Kodály Zoltán Erdélyi magyarság – Székely népdalok című gyűjteményének megjelentetését magyar, angol és francia nyelven. Megírta Erdély történetét és a székelységet bemutató monográfiáját. Legmarandóbbat talán a középiskola reformja terén alkotott. Már 1891-ben így vélekedett: „A tudományokat nem azért tanítjuk a középiskolában, hogy az ifjúság tudja, hanem, hogy segítségével elméjét fejlesszük”. Felismerte a gyerekek túlterhelésének veszélyeit, a tanulással járó fáradalmakat szerinte a testi nevelésnek, a játéknak kell ellensúlyoznia.

Jancsó Benedek Budapesten hunyt el 1930. június 27-én, Gelence általános iskolája 2000-től viseli nevét.