Bartis Ferenc: volt rab, de szolga soha

Bartis Ferenc: Utószó
(részlet)
Hogyha sírunk: kiröhögnek,
Hogyha kérünk: fel is kötnek,
Hogyha küzdünk: odalöknek
Történelmi kárörömnek -
És mégis élünk
Magyar, szavad világ értse:
Anyanyelvünk létünk vére;
Anyánk szíve tetemére
Átok zúdult: vége, vége… -
És mégis élünk!

Az 1936. július 4-én Gyergyószárhegyen született Bartis Ferenc (írói álneve „Karda”) neve összefonódott az elnyomás, a korlátozás elleni harccal, de legfőképpen a kisebbségben élő magyarság jogainak betartása iránti küzdelemmel.

A középiskolát szülőhelyén végezte, majd Marosvásárhelyen érettségizett. Alig volt 13 éves, amikor először letartóztatták, mert részt vett szülőfaluja lázadásában a román kommunista diktatúra ellen. Egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem magyar–történelem szakán kezdte 1956-ban. Alighogy elkezdődött a tanév, Magyarországon kitört a forradalom. Bartist is jócskán megérintette ennek szele, és november elsején, több társával együtt kivonultak a Házsongárdi temetőbe, ahol Dsida Jenő kriptájánál elszavalta az Utószó című, de És mégis élünk! sorú refrénjéről híressé vált versét. 1957-ben többedmagával letartóztatták és bebörtönözték. Hét év szigorított börtönt kapott, 1964-ben 19 csonttöréssel és jobb fülére örökre megsüketítetten szabadult. A börtön meghatározó élménye minden kötetében visszatér, akárcsak a szabadság utáni vágy. „Bár voltam rab, de szolga soha!” – vallotta később Bartis Ferenc. Megpróbáltatásairól a Rácsok között Romániában című kötetében számolt be.

Tanulmányait csupán 1968-ban tudta befejezni, amikor tanári képesítést szerzett a marosvásárhelyi Pedagógiai Intézetben a magyar–román–francia szakon.

Volt erdőmunkás, kőműves, kazánkovács, pékinas, tanár, kőfaragó, szerkesztő többek között Sütő András mellett az Új Életnél, később Budapesten kiadóigazgató, a Magyarok című folyóirat és az általa alapított A CÉH Lap- és Könyvkiadó főszerkesztője. De mindenekelőtt költő volt, 39 könyve jelent meg, költeményeit sokan megzenésítették.

1984-ben települt át Magyarországra, amikor a román diktatúrában megfosztották állampolgárságától.

Az általa létrehozott Összmagyar Testületen (amelyet még a börtönben alapított) keresztül 32 ország magyarjaival tartotta a kapcsolatot.

Szeretett szülőföldjétől távol, Budapesten érte a halál 2006. június 9-én, végakaratához híven szülőfalujában, Gyergyószárhegyen temették el.

Őserő és tele hamutartó
Ahányszor csak találkoztam Bartis Ferenccel, mindig az volt az érzésem, egy tornádó vagy maga az ősrobbanás jön velem szembe. Ennyi energiát egy emberben sem azelőtt, sem azután nem láttam. Különös személyiség volt, olyan tűzzel égett, amilyen csak azoknak adatik meg, akik igaz hittel teszik a dolgukat ebben az árnyékvilágban. A sors ajándéka, hogy a korkülönbség ellenére (apám lehetett volna) Ferivel a kétezres évek legelején igazi bensőséges baráti kapcsolatba kerültem. Igaz, ahogyan én emlékszem, vele kétféle viszonyba kerülhetett az ember: vagy barátjává fogadott, és mindenben, amiben tudott, segített – ez volt a többség –, vagy ellensége voltál – ahogyan a „smasszerek”, akik a börtönben megalázták, süketre verték, a szekusok, akik fél életén át üldözték, vagy a besúgók, akiknek bűneit sosem felejtette el. Jellemző volt Bartis Ferencre: ha elromlott mondjuk a vízcsapja, biztos, hogy erdélyi származású mesterembert hívott, hogy megjavítsa. És bevallom: rövidre sikeredett budapesti karrieremet nagyrészt neki köszönhettem. Vas utcai lakásán olykor órákig beszélgettünk, ha múltjáról, szülőföldjéről mesélt, már-már transzba esett. Emlékezetes marad számomra, hogy ilyenkor egy tányér nagyságú hamutartót megtöltött csikkekkel, észre sem vette, ahogy egyik cigarettáról a másikra gyújt. Hangja zengett a szobában, úgy tűnt, megszűnt körülötte a világ, mimikájából, gesztusaiból is le lehetett olvasni azt a szenvedést, amit az elveszett és elvesztett Erdély iránt érzett. Sosem tudta megbocsátani a román hatalomnak, hogy megfosztotta állampolgárságától, gyakorlatilag földönfutóvá tette, és fiával, Attilával együtt – felesége, Margit akkor már nem élt – elüldözte őket szülőföldjükről. De a sors megbosszulta magát: Bartis munkásságát a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével és az ’56-os forradalom hőse kitüntetéssel is elismerték új hazájában, fia, Attila jelenleg az egyik legismertebb magyar író és fotóművész.