Balladák faragója

 Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a Szervátiusz Jenő Átalános Iskola Magyarországon, Kőbányán található. Ám leghívebben minden bizonnyal fia őrzi emlékét, aki 2003-ban, édesapja halálának századik évfordulóján megalapította a Szervátiusz Alapítványt. De az erdélyi vonatkozásoknál maradva: Szervátiusz Jenő felmenői között találunk nemeseket, szász iparosokat és háromszéki gazdálkodókat is. A kerékgyártó-kovács, asztalos és szekérkészítő mesterséget tanult ifjú azonban másra vágyott: 1925-ben Párizsba utazott szobrászatot tanulni. Hazatérte után a kolozsvári képzőművészeti akadémia hallgatója lett, ahol szobrász szakon szerzett diplomát. Tanított a csíksomlyói népfőiskolán, a kolozsvári művészeti iskolában, majd a képzőművészeti főiskola tanárává nevezték ki. Fa-, kő- és márványszobrai őrzik a népi fafaragás tradícióit, de a 20. század expresszív kifejezésformáival elegyíti azt. Banner Zoltán művészettörténész így jellemzi Szervátiusz Jenő művészetét: „Szobrászatában a valóság önéletírásként jelentkezik, s éppen ez a folyamjelleg szabja meg sajátos, egyedülálló helyét művészetünk történetében. Szobrai hasonlóképpen születnek a balladákhoz (…) mint a nótafák, úgy azonosult minden időkben a közösség sorsával, hogy csupán abban különbözött a közösség többi tagjától, amennyivel tömörebben és kifejezőbben, tehát művészileg mondta és mondja el dolgainkat.”

Fia, Tibor 1930-ban született szintén Kolozsváron és szintén szobrászművész vált belőle. A 2001-ben Kossuth-díjjal kitüntetett Tibor és édesapja a negyvenes évek nyarain együtt járta Székelyföldet, együtt szereztek művészetükre is ható élményeket. A megromlott egészségű édesapa a hetvenes években fiához fordult: a Szekuritáté zaklatásai elől Magyarországra települt fiúhoz költözött, s ott is élt 1983. szeptember 15-én bekövetkezett haláláig. A nyolcvan évesen eltávozott szobrász azonban számos tárgyi emléket hagyott maga után: több mint ezer szobrot készített, ezek túlnyomó többsége magánszamélyeknél található szerte a világon. Műveit egyébként 15 ország múzeumában őrzik, hagyatéka – több mint nyolcvan alkotás – pedig megtekinthető a kolozsvári Szervátiusz Múzeumban, a Szent Mihály plébánia főtéri udvarán.

Szervátiusz Jenő azon művészek közé tartozott, akik a Trianon utáni Erdély életben tartásán munkálkodtak: tagja volt az „az erdélyi képzőművészek szabad munkaközösségét” jelentő Barabás Miklós Céhnek, a megszűnt magyar nyelvű művészképzés érdekében pedig magániskolát nyitott.

Legismertebb köztéri munkáját, Tamási Áron síremlékét fiával együtt készítette. Szervátiusz Tibor egy, a Magyar Demokratának adott interjújában így emlékezett a közös munkára: „Amikor Tamási Áront eltemették, írók keresték meg édesapámat, és felkérték az emlékmű elkészítésére. A Hargitáról hozattuk hozzá a követ, hiszen apám velem együtt mindig arra törekedett, hogy már az anyag is, amiből a műalkotás elkészül, hordozza az eszmei gondolatot. (…) édesapám súlyosan megbetegedett, nem merte egyedül vállalni a kő megfaragását. Az emlékművet két év megfeszített munkájával, kizárólag kézzel faragtuk, hiszen se villany nem volt, se gépeink nem voltak. Azt szerettem volna, hogy az emlékmű kizárólag az ő alkotása legyen, de egy délután, amikor elmentem valahová a Gyimesbe élelemért, beleírta mind a kettőnk nevét a kőbe. Neki ez nagy örömet jelentett, mindig is szerette, ha egy műteremben dolgozunk, egy gondolatot szolgálunk.”