Az író, aki önmagát győzte le

Állatvédők, emberbarátok és pacifisták, ha lehet, ne olvassanak Hemingway novellákat, regényeket – műveinek jelentős része ugyanis kegyetlen vadászatokról, halált szóró háborúkról, nemes, de véres sportküzdelmekről szólnak. A ma már alapműnek számító Az öreg halász és a tenger például, amilyen nemes és szép gondolatokat közvetít, annyi szenvedést és tragédiát tartalmaz. Igaz, ez nem akadályozta meg a Nobel-bizottságot, hogy ezért a művéért Hemingwaynek ítélje 1954-ben a díjat.

Mára mintha kiment volna divatból az amerikai regényíró – felmérések szerint jóval többen olvasnak holmi lányregényeket, édes-bús szerelemes katyvaszokat, mint Hemingway-köteteket. Pedig ha valakitől tartást, emberséget lehet tanulni, az bizonyosan a Búcsú a fegyverektől írója. Nem csoda, hiszen az igazi élet mindig a szeme előtt zajlott, küzdelemben és harcban pedig gyerekkora óta része volt...

A Chicago külvárosában született Ernest Miller Hemingway esetében a fegyver és a kaland családi örökségnek számított: orvos apja vadászatokkal ütötte el szabadidejét, angol emigráns nagyapja az amerikai polgárháború veteránja volt. Bár az apa kicsiben és amatőr szinten űzte a halász-és vadászatot, a gyermek Ernest hamar belekóstolt a kalandok ízébe, képzelete korán messze túl repítette szűkebb környezete erdein, mezőin. Kiváló tanuló és remek sportoló volt – úszott, boxolt, amerikai futballt játszott –, de nyughatatlan természete messze sodorta a kényelmes polgári léttől: 19 éves korában beállt riporternek a helyi újsághoz, majd apja tiltakozása ellenére katonának jelentkezett, hogy részt vegyen az első világháború küzdelmeiben. Rövidlátása miatt a reguláris hadsereg elutasította kérelmét, azonban a Vöröskereszt önkénteseként mégis eljutott az európai frontra. A harcokban megsebesült, felépülése után az amerikai vöröskereszt vezetése alatt működő milánói kórházban dolgozott. Itt szeretett bele egy Agnes von Kurowsky nevű amerikai ápolónőbe, ez a viszony – no, és a háború – ihlette később a Búcsú a fegyverektől című csodálatos regényét.

Gertrude Stein, Párizsban élő amerikai írónő egy alkalommal kijelentette: háborút megjárt írótársai, ezek a fiatalon meggyötört emberek maguk „az elveszett nemzedék”. Ennek a bohém, szellemes és élettől megedzett generációnak lett vezéralakja Hemingway. Stílusa azonban jelentősen eltért irodalmi vetélytársaitól, elsősorban fő riválisáétól, William Faulknerétől. Műveire a tömörség, sallagmentesség, a nyers mondatok, a férfiközpontúság jellemző. Állítólag a befejezett kéziratok újraolvasásakor a felesleges jelzőket, mellékneveket kihuzigálta, csupán a legszükségesebb szavakat hagyta benne írásaiban. Pragmatizmusa újságírói tevékenységében keresendő, első munkahelyén, a The Kansas City Star című lapnál a falon lógott a jó tanács: „Írj rövid mondatokat és bekezdéseket. Használj erőteljes angolt.” Hemingway élete maga volt a nagy kaland: részt vett a spanyol polgárháborúban mint önkéntes katona és haditudósító, megjárt két világháborút, francia partizáncsapat parancsnoka volt, vadászott Afrika erdeiben és szavannáin, bikaviadalokra járt Spanyolországban. Volt amatőr ökölvívó, és szeretett halászni. Erősen ivott, míg végül a mértéktelen ivás alkoholizmussá fajult. Kalandjai tetőfoka: 1954-ben, a Nobel-díj átvétele előtt nem sokkal, repülőgépe lezuhant Afrikában, de az író kisebb-nagyobb zúzódásokkal ezt is túlélte. Ahogyan írta: „Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”

Hemingway – némi morbid iróniával – mégis legyőzte önmagát. A mértéktelen ivás magas vérnyomáshoz és depresszióhoz vezetett, elektrosokkal kezelték, ettől pedig úgy érezte, teljesen elbutul. Ugyanakkor meggyőződése volt, hogy az FBI minden lépését figyeli, ez pedig mániába csapott át. 1961. július 2-án, három héttel 62. születésnapja előtt állának támasztotta vadászpuskáját, és gondolkodás nélkül elsütötte...