Az elátkozott Abrudbánya

Az Erdélyi-érchegységben fekvő Abrudbánya magyar lakosságán a történelem során mintha átok ült volna: mielőtt még Avram Iancu emberei végrehajtották volna gaztetteiket, 1784. november 7-én a települést román parasztok dúlták fel, magyar lakosságát nagyrészt legyilkolták. Mindez csupán figyelmeztető jelnek tűnhet azoknak a szörnyűségeknek a bekövetkezte előtt, amit a románok 165 évvel ezelőtt, 1849-ben minden bűntudat nélkül véghez vittek.

Ünnepből agyrém

Az 1848–49-es szabadságharc biztató híreit a kezdetekben magyar s román együtt ünnepelte Abrudbányán. Csakhogy a románok rettegtek attól, nehogy Magyarország és Erdély uniója valóban bekövetkezzen, ezért „jól értesült” bujtogatók mindenféle rémhíreket kezdtek terjeszteni az addig viszonylag békés emberek körében. Gyűléseket tartottak, egymást hergelték a magyarok ellen, mígnem egy Abrudbányán lezajlott gyűlés után a románok nagy része otthagyta a nemzetőrséget. A város főbírája, Laborfalvi Nagy Károly sejtette, hogy ennek nem lesz jó vége, a főkormányzótól három katonai századot kért Arudbányára, hogy fenntartsák a rendet. Némi huzavona után indokoltnak látták egy kivizsgáló bizottság kiküldését, amely katonák kíséretében érkezett Abrudbányára. A bujtogatókat elfogták, a fegyvereket elkobozták, viszont rövid időn belül ezeket vissza is szolgáltatták. Így nem csoda, hogy 1849 tavaszán a város 200 fős nemzetőrsége kénytelen volt elfogadni a túlerőben lévő románok békefeltételeit: hadi kárpótlás fizetése, a nemzetőrség lefegyverezése, politikai bűnösök szabadon bocsátása. A konfliktus viszont nem szűnt meg. A magyar kormány igyekezett lecsendesíteni a románságot, de még a képviselőház román nemzetiségű tagjai is úgy érezték, tenniük kell valamit, nehogy elszabaduljon a pokol. Ajánlatukat küldöttség útján ismertették Kossuthtal, a küldöttség vezetőjének Ioan Dragoş bihari képviselőt jelölték ki.

Sikertelen békítés

Ioan Dragoş valóban igyekezett menteni a helyzetet, tárgyalt, levelezett, terveket eszelt ki a megbékélésre, ám végül mindez hiábavalónak bizonyult. Hatvani Imre szabadcsapatvezér került az Abrudbányát védő alakulatok élére, és seregével május 6-án a város alá ért. Avram Iancu Hatvani lépését provokációként élte meg: „Mostantól fogva csak fegyveres kézzel fogok tárgyalni” – üzente Dragoşnak, aki egymagában igyekezett megőrizni a békét.

Élt akkoriban Abrudbányán egy katolikus plébános, Kovács Józsefnek hívták, és valamilyen okból mélységesen gyűlölte a románokat. A plébános Dragoş igyekezetét is gyanakvással figyelte, és kétségeit megosztotta a városba bevonuló Hatvanival is. A vezér azonnal elrendelte, hogy a román lakosok szolgáltassák be a fegyvereiket, majd beszédet tartott, és megfogadta, hogy a várost megvédi. Beszédét be sem fejezte, amikor jelentették neki, hogy a román felkelők megtámadták a közeli Verespatakot. Bár a magyarok egy ideig ellenálltak, a román felkelők felgyújtották a települést, a lakosság egy részét pedig lemészárolták. Május 9-én Abrudbányán folytatódott az élethalálharc. A mócok állandóan tűz alatt tartották Hatvaniékat, nekik pedig rohamosan fogyott a lőszerkészletük. A túlerővel szemben Hatvani elhatározta, hogy feladja Abrudbányát, s a helybeli magyar lakossággal együtt megpróbál kitörni a gyűrűből. A kivonulás azonban tragédiába torkollt.

A végső csapás

A szekerek elakadtak, s mivel a román felkelők állandó tűz alatt tartották az oszlopot, a menet kettészakadt, az eleje a katonasággal maradt és megmenekült, de a polgárok nagy része visszatért a városba. A felkelők akkor már megkezdték a fosztogatást és mészárlást. A menekülő menet azon része, mely nem fordult vissza Abrudbányára, sikeresen elérte Brádot, ahonnan egy hét után tért haza. Hatvani csak akkor értesült a tragédiáról, amikor ismét bevonult a városba. A hírre, hogy a magyarok vezére ismét ott van, a románok újra lerohanták a települést, kezdődött elölről a mészárlás. Hatvaninak nem volt mit tennie, hogy mentse a menthetőt – emberállományát és a megmaradt lakosságot –, megint a kivonulás mellett döntött. Csakhogy a románság lecsapott a vonuló menetre, a menekülni képtelen nők és gyermekek ennek a csapásnak estek áldozatául. De a románok gyűlölete nyomán leégtek a templomok, egyházi okmányok, jegyzőkönyvek, oklevelek semmisültek meg, az iskolaház, kincstári épületek lettek a földdel egyenlővé.

Avram Iancu saját vérét sem kímélte: miután a román sereg győzelmet aratott Hatvani Imre szabadcsapata fölött, a románok Kossuth követét, Ioan Dragoş román nemzetiségű országgyűlési képviselőt – aki végig a békés megoldás mellett tette le voksát –  egyszerűen felkoncolták.