Arany-alma és fája

Amikor valakire rámondjuk, hogy Hűbele Balázs módjára vág bele a dolgokba, talán nem is tudjuk, hogy Arany László egyik verses regényének főhősét emlegetjük. A délibábok hőse írója Nagyszalontán született, akárcsak apja, a szalontai nótárius, Arany János, huszonhét évvel korábban. Lacika az Arany család második gyermekeként látta meg a napvilágot, és mindössze három éves volt, amikor Petőfi megírta hozzá örökzöld sorait: „Laci te, / Hallod-e? / Jer ide, / Jer, ha mondom, / Rontom-bontom”.

Talán ennyi is elég lett volna, hogy az irodalomtörténet megemlékezzen Arany Lászlóról, de végül saját érdemeinek köszönhetően talált helyet magának a magyar irodalom említésre méltó egyéniségei között. Még ha apja, Arany János dicsősége viszonylag messze el is kerülte.

Arany János korának kiemelkedő tudású és műveltségű irodalmára volt. Nem csoda, hogy fia, László, tudatosan készült az értelmiségi pályára, noha bizonyos tekintetben mindvégig kötve érezte magát a parasztsághoz, melyből elszármazott.

Keresztapját, Petőfit csupán kisgyerekként ismerhette, így nem lehet tudni, hogy a forradalmár költő látogatásai az Arany családnál milyen nyomokat hagytak László lelkében, gondolkodásában. A forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után nőtt fel, a nemzet történetének egyik legnehezebb korszakában, amikor apja bujdosni kényszerült, majd Nagykőrösön talált menedéket. A kőrösi évek azonban igen hasznosnak bizonyultak Arany László számára. Pestről gyakran utaztak le híres látogatók Aranyékhoz: Gyulai Pál, Csengery Antal, Kemény Zsigmond, Salamon Ferenc, Jókai Mór és Pákh Albert. Ami egyezett az Arany László körül megforduló emberekben: mindannyian – beleértve atyját is – a népies-nemzeti irodalom mellett szálltak síkra, nagyra becsülték a népköltészetet. Ezt az irányt követte tudatosan Arany László is.

A jogásznak induló Arany László tizennyolc éves fővel, nénjével, Juliskával együtt, népmesekutató útra indult Erdélybe. A Székelyföldön gyűjtött népmeséket 1862-ben Eredeti népmesék címen adta ki. Gyulai Pál véleménye szerint övé a legjobban elbeszélt népmesék egész sora, a Babszem Jankó vagy az aranyhajú királykisasszony, netán Gagyi gazda története. Miközben a jogi egyetemet járta, állandó szerzője lett apja egyik folyóiratának, a Koszorúnak, melyben fordításokat, beszámolókat, kritikákat adott közre – érdekes módon, névtelenül. Cikkeiben, glosszáiban legtöbbször a léha francia társadalmi dráma, vígjáték és operett, és a szentimentális német színművek ellen hadakozott, a művészet erkölcsi komolyságának, nemzeti feladatainak s realitás-követelményének nevében.

Írásaiban, műveiben Arany László a reformkor, illetve a népies-nemzeti irányzat hagyományát, atyja ötvenes évek eleji, töredékben maradt kísérleteinek (Falu bolondja, Furkó Tamás stb.) kezdeményezéseit fejlesztette tovább polgári irányba. Fő művével, A délibábok hősével viszont az epika területén vállalkozott ugyanerre a polgárosító feladatra. Életműve nem nagy, elfér egy-két nagyobb kötetben, de A délibábok hőse, a legjobb magyar verses regény, kritikai realista irodalmunk első hibátlan remeke. Nagy szolgálatot tett az irodalomtörténetnek azáltal, hogy rendezte apja hátrahagyott iratait és levelezését. Két kötetben állította össze a hátrahagyott műveket, részletes előszót írt hozzájuk, majd újabb két kötetben adta ki Arany János levelezését.

Késői éveiben alig-alig foglalkozott irodalommal, a költészettel is csupán elméleti síkon.

1898-ban ötvennégy éves korában halt meg tífuszban. Apja mellé temették Budapesten, a Kerepesi-úti temetőben.