Aki lángot adott

Az 1890. augusztus 30-án született Reményik az 1900-as évek első fele erdélyi magyar költészetének kiemelkedő alakja volt – „az erdélyi költő”, ahogy Németh László és Babits Mihály is nevezte őt. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik Sándort és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

Édesapja, Reményik Károly,építészmérnök volt, Sándor elemi és középiskoláit szülővárosában, Kolozsváron végezte. Felsőfokú tanulmányait a Ferenc JózsefTudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg. Négy éven át volt ott hallgató, szembetegsége miatt azonban utolsó szigorlatát már nem tette le. A kolozsvári református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek életre szóló barátságai, többek között Olasz Lajossal és Makkai Sándorral, a későbbi híres íróval és református püspökkel. Első költeményét az Új Idők című újság közölte 1916-ban. 1918-tól állandó munkatársa az Erdélyi Szemlének, és 1921-ben az ő szerkesztésében indul meg az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz, amelyet a legnehezebb időben szerkesztett. A trianoni súlyos csapásra Reményik reagált elsőként az elszakított területeken, Végvári álnéven írt nemzetvédő, bátorító és vigasztaló verseket. Írásaiban a kitartást, a szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette. Lírája az 1920-as évekre forrott ki. Versei a transzszilvanizmust tükrözik, erőteljesen érződik a költő humanista felfogása.

Reményik Sándort a személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló példaértékű életéért, az ebből az erőből kincsként születő verseiért tisztelték kortársai. Formai szempontból voltak nála nagyobb mesterei is a verselésnek, de kevesen akadtak, akik az övéhez hasonló természetes hangon tudtak volna annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni. Gyakorlatilag körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom. Életét két fontos tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága.

A húszas évek derekén rengeteget szenvedett, hónapokat töltött szanatóriumokban, és úgy érezte, népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen. Mindezek ellenére az életet hirdette: Ha nem lesz többé iskolánk című verse például egy nép élni akarásának szimbóluma. Kortársai nemcsak verseiért, de a szenvedésekben megtisztult életéért is szerették. Gyönge testű, beteges, elmélkedő és szemlélődő, visszahúzódó emberként ismerték, Babits Mihály „a világ talán legszemérmesebb költőjének” nevezte, Sík Sándor költőtársa meglátása szerint meditatív, filozofáló, a létezés végső kérdései felé nyitott személyiség, „papi lélek” volt. Reményik Sándor a sorsát vállaló, minden viszontagság ellenére is az igazságot kereső és hirdető ember volt. Ötvenegy éves korában, 1941. október 24-én Kolozsvárott halt meg. Mint a magyar nemzet halottját temették az evangélikus templomból a Házsongárdi temetőbe. A költő sírfelirata hűen tolmácsolja életének egyetemes érvényű tanítását: „Egy lángot adok, ápold, add tovább...”