A színész és egy kora esti vonat

Az akkor mindössze 44 esztendős Latinovits nem írt búcsúlevelet, nem készült a halálra, sőt, épp ellenkezőleg: a környezetében élők szerint tele volt tervekkel. A szemtanúk mégis állították, a vonat alá vetette magát. Hogy mi volt ennek az oka? A balatonszemesi történtekre talán zaklatott életének áttekintése ad némi magyarázatot. Bár utólag minden csak puszta spekulációnak tűnhet. A színészkirály magával vitte titkait a sírba…

Latinovits Zoltán 1931. szeptember 9-én, Budapesten született, édesapja földbirtokos, édesanyja Gundel Katalin, a legendás vendéglátós família sarja volt. Gyermek volt még, amikor apja elhagyta a családot, anyja pedig férjhez ment Frenreisz István orvoshoz. Ebből a házasságából született Latinovits két féltestvére, a szintén színész István, aki Bujtor István névenlett „a magyar Piedone” és Freinreisz Károly zenész, a Locomotív GT. együttes alapító tagja, a Skorpió zenekar vezetője.

Bár maga Bajor Gizi, aki egy gimnáziumi előadásban látta, biztatta, hogy legyen színész, Latinovits, hihetetlen lámpalázas alkata miatt – ami egész későbbi karrierjét végigkísérte –, gondolni sem mert a hivatásos szereplésre. Inkább elment asztalos tanoncnak, majd hídépítő munkásnak, hogy aztán beiratkozzon a Budapesti Műszaki Egyetemre. Nagy álma mégis csak a varázslatos deszka volt: műszaki végzettsége ellenére 1956-ban Debrecenben segédszínésznek szerződtették.

Az összeférhetetlen

A szakmabeliek, a rendszer kiszolgálói, de kívülállók is összeférhetetlennek, „rendszerellenesnek” tartották egyéni véleménye, meg nem alkuvó életszemlélete, nehéz természete miatt. Latinovits nem titkolta, hogy „...összeférhetetlen vagyok. Mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják – azokkal én nem tudok egyetérteni. Nem is fogok. Erre engem nem lehet rávenni.” Ezeket a szavakat nem akárhol mondta el, hanem 1967 karácsonyán a magyar rádióban. Sokat viaskodott az akkori hatalom képviselőivel, szeretett volna másfajta színházat létrehozni a hozzá hasonló szemléletű színészek, színházi szakemberek részvételével. Ugyanakkor harcait, igazságkeresését, jobbító szándékát írásban is megfogalmazta a Ködszurkáló című, 1973-ban megjelent önéletrajzi kötetében.

A halál vonata

Szigethy Gábor színháztörténész így írja le a színész utolsó óráit: Balatonszemesen aznap borús volt az idő. Latinovits Zoltán nyugtalannak látszott, jött-ment, fecsegett. Aztán nagyokat hallgatott. Déltájban levelet írt Cserhalmi Györgynek. „A depressio vagy vélt depressio ellustított, teljesen elpuhított. Tegnap még a fél napot ágyban töltöttem…” – kezdi levelét, de a következő mondatban fordulat: „Ma végre nekiláttam a jógázásnak, favágásnak. Ezért ma jobban érzem magam. Most már mindennap 3x megcsinálom a gyakorlatokat.”

Ebéd után lepihent. Édesanyja egy gyerekágyat festegetett. Dajka Margitnak úgy mesélte: fia jött-ment a házban, nézte őt, mit csinál, aztán sétálni indult. Utolsó szavai: „Hát érdemes?”

Hét óra múlt, amikor kilépett a házból.

A mentőket 19.44-kor riasztották, a rendőrségre 19.55-kor érkezett telefonhívás.”

A balesetnek három szemtanúja is volt: egy járókelő és a mozdonyon tartózkodó két vonatvezető, akiknek egybehangzó állítása szerint Latinovits a sínek mellett sétált, és a vonat közeledtére az elé vetette magát.

Élettársa, szerelme, Ruttkai Éva színésznő haláláig nem hitt az öngyilkosságban. Egy interjúban így fogalmazott: „...a házuktól a Balatonhoz a síneken keresztül vezet az út. Egy kereplőn kell keresztül menni. Közel van az állomáshoz, itt mindig lassít a vonat, gyerekkorában mindig itt várták a járatot, és a lassításkor felugrottak, és úgy mentek az állomásig. Az a bizonyos gyógyszer, amitől fel volt pörögve, nem érezte képessége korlátait és elvétette az ugrást...”

Sok-sok évvel a történtek után megszólalt a mozdonyvezető is: „föltartott kezekkel, szemben velem lépett a mozdony elé, jóval féktávolságon belül...”.

Nagy László: Gyászom a Színészkirályért (részlet)
Latinovits Zoltán, gyere el hozzám
nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,
hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,
te kísértetnek is őrült Király!
Vicsorogd rám a reményt, miképpen
élve is, magadnak sereget csinálj,
mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra
fordul még Mohács is, megfoganhat
mind aki elhullt – kerengj föl a porból,
szállj föl versmondó nagyharangnak !
Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy,
pohár az asztalon, hűen várlak
akár útrakészen is, mint egy
mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.