A lakatosinas álma

A Lyka Károly által szerkesztett Művészet folyóirat 1903-as hatodik számában nekrológ olvasható: „Képfaragásunkban a nemzeti művészet első, Izsó után időrendben talán legelső mesterét vesztettük a minap, a mikor Fadrusz János meghalt. Amilyen országosan általános volt a lelkesedés diadalmas mesterműve, a kolozsvári Mátyás-szobor leleplezésekor, olyan országosan általános, olyan mélységes a gyász is, amely sírjába kísérte.” A mindössze 45 éves korában elhunyt szobrászzseni csodálatos hagyatékot testált az utókorra…

 Becsvágyó hordókészítő

„Apám szőlőkapás, anyám szatócsasszony. Mindketten szegények. Jómagam már többre vittem. Voltam Pozsonyban lakatosinas, meg lakatos legény. Jártam több helyütt. Voltam Prágában úszómester, fafaragó Zay-Ugrócon, Bécsben szobrászsegéd – és leszek valamikor magyar művész, ha megsegít az Isten, és olyant csinálok, amivel Budapestre is bekukkanhatok” – mondta Fadrusz János még egészen fiatalon egy reá kíváncsi hírlapírónak, amikor neve még szinte ismeretlen volt a szobrászat csillagrendszerében. Semmit sem tévedett, mi több, későbbi sikerei saját jóslatát is túlszárnyalták a becsvágyó fiatalembernek.

Fadrusz János 155 esztendővel ezelőtt, 1858. szeptember 2-án született Pozsonyban. Az elemi iskola befejeztével szülei rendes szakmát akartak adni kezébe, így lett lakatosinas az ifjú. Nagy szerencséjére a sors összehozta Engel Károly pozsonyi rajztanárral, aki azonnal felismerte benne a csírázó művésztehetséget. Első munkái közé tartozott egy vasaló alá való cirádás rostély, melyet élete végig kegyelettel őrzött – egyéb hasonló, általa készített „apróságok” mellett – a már Európa-szerte ismert művész. Saját bevallása szerint sem volt valami nagy tehetség a lakatosság terén, viszont imádott és nagyszerűen tudott is rajzolni. Fakanalakat és favillákat faragott inasévei alatt, ötven krajcárért árulta darabját, hogy ennivalóhoz jusson. Később egy kádár műhelyében kapott munkát – szintén fafaragó mesterként… Gyűjtögető típus volt: ifjúkori munkáiból az arra érdemeseket megtartotta, és hordófaragó időszakából is megtartott egy emléket. Ahogyan egy korabeli szemlélő leírta: „Egy domború faragású hordófenék, amelyen a faragás ötlete már művészt jelez, s azt ábrázolja, hogy a hordócska meghasadt a csapoló nyílás fölött, és azon a résen tódul ki a bor szelleme, ott a mámor, ott repkednek a jókedv apró tündérei. Ott a csintalan manók – megannyi tömzsi, kedves kis alak elég sikerült kivitelben.” Igen ám, de a hordókészítés nem sokat hozott a konyhára, így Fadrusz felcsapott porcelánfestőnek. Már ünnepelt művészként is büszkén mutogatta a csészéket és tányérokat – és hát mondjuk ki: a biliket –, melyekre csodálatos mintákat festett. 

 Szerencsés találkozások

Kezdetben Fadrusz sem gondolta, mekkora szerencséje volt, amikor a porcelánmanufaktúrában kapott állást. Az anyag állandóan keze ügyében volt, és nem kellett sok időnek eltelnie, hogy a fiatalember gipszszobrok megmintázásával próbálkozzon. Poszonyban állította ki először egyik alkotását egy jótékony célú kiállításon, erre a munkára figyelt fel Viktor Tilger, a bécsi művészeti akadémia szobrásztanára. Fadrusz Tilger műveit bámulta mérhetetlen csodálattal, a professzor pedig a kopottas külsejű, magas és erős szobrászjelölt munkáját méregette nem titkolt elismeréssel. Bár nem sok időt töltött Tilger tanítványaként, immár tudatosan fordult a szobrászatfelé Fadrusz. Bécsben az alig nyolc esztendővel idősebb, de már európai hírnévnek örvendő Edmund Hellmer lett a mestere, aki Michelangelót állította tanítványai elé példaképnek.

Gyors sikerek, rövid élet

Első országos sikerét 1892-ben aratta, amikor Krisztus a feszületen című művével a társulati nagydíjat nyerte el a Műcsarnok téli kiállításán.

A mű nem mindennapi történetét a már említett Művészet című lapból ismerhetjük meg: „Egy piaci akrobatát feszített keresztre Fadrusz, s úgy tanulgatta művéhez a megfeszített test anatómiáját. Az akrobata iszákos ember volt, a delírium ott érte a fiatal művész előtt, a kereszten. Fadrusz rémülten látta, hogy egyszercsak elkezd reszketni, vonaglani, kacagni, és kacag és kacag, s eközben szeme, a nézése iszonyúan meredt maradt... Az akrobatának többé nem vehette hasznát, más modellje pedig nem lévén, saját magát kötöztette a keresztre, s az így készült fotográfiák nyomán mintázott tovább.” 1896-ban avatják fel Pozsonyban Mária Terézia magyar királynő szobrát, ez a mű átütő sikert hoz Fadrusznak, és megalapozza hírnevét, egyben anyagilag is biztonságba helyezi a művészt. Budapestre költözik, miközben Kolozsváron már tervezik egy Mátyás-emlékmű felállítását. Fadrusz elnyeri a pályázatot, a mű gipszmodelljét be is mutatják 1900-ban a párizsi világkiállításon. A szobrot 1902 októberében avatták fel fényes ünnepségek közepette – a többi már történelem.

Fadrusz sajnos mindössze egy esztendővel élte túl legszebb szoborkompozíciójának leleplezését, 1903. október 25-én tüdőbajban elhunyt. Az erős fájdalmakkal küszködő szobrászóriás utolsó szavait elhaló hangon hitveséhez intézte: „Édes kis feleségem, most már csak a halál jöhet. Bárcsak már meghaltam volna.”