A halhatatlan Törőcsik Mari

Törőcsik Marián a Heves megyei Pélyen született 1935. november 23-án. „Igazság szerint férfinevem van, mert amikor a szüleim a községházán bediktálták, hogy Marianne, akkor Jávorfi közjegyző úr úgy írta be, hogy Marián... Krencsey Marianne már színre lépett a Liliomfiban 1955-ben, egy évvel a Körhinta forgatása előtt, és Fábri kijelentette: nem tűnhet fel egyik évben egy KrencseyMarianne, majd a másikban egy Törőcsik Marianne. Micsoda hülyeség ez, változtassam meg a Törőcsiket! Mondtam neki, az apám nevét soha! Hegyi Barnabás operatőr egyszer csak azt mondja nekem: ha a Jászainak jó volt a Mari, te legyél Törőcsik Mari” – mesélte a művésznő három évvel ezelőtt az Erdélyi Naplónak.

Szülei pedagógusok voltak, édesanyja már 6 évesen elvitte az iskolába, mert állítólag nagyon unatkozott otthon. Hova is vihette volna, hiszen a kis Mari apja volt az iskolaigazgató Pélyen. Később Egerben, az angolkisasszonyoknál tanult, majd előfelvételt nyert egy zenei gimnáziumba. Oda azonban nem ment el, Pesten érettségizett, méghozzá egy közgazdasági gimnáziumban. 1954-től négy évig a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett szakának növendéke volt. Alig húszévesen, 1955-ben elkészült első filmje, a Körhinta, ami azonnal meghozta az áhított sikert. A párizsi premieren az elbűvölt Jean Cocteau, a híres-hírhedt író és filmes kezet csókolt a még szinte kamasz színésznőnek. Diploma után a Nemzeti Színház szerződtette, noha a szokás az volt, hogy a frissen végzett színisek kötelezően vidéken kezdték pályájukat. 1958 és 1979 között a Nemzeti Színház társulatának volt tagja.

Háromszor ment férjhez, bár ő úgy tartja, négy férje volt. Első házassága adminisztratív jellegű volt, mindössze három hétig tartott. Második férje Bodrogi Gyula színművész, a harmadik pedig Maár Gyula rendező volt. De Tordy Géza színészt is a férjei közé számolja, mert három évig együtt éltek.

2008. október 14-én váratlanul összeomlott a vérkeringése, és kómába esett, az orvosok napokig küzdöttek az életéért. Csodával határos módon túlélte, és szinte régi formájában tért vissza a színpadra és a vászonra. Egy évvel a szívleállás után már premierje volt.

 Részlet a színésznőnek az Erdélyi Naplóban 2012-ben megjelent interjújából

– Szinte mindegyik filmje hatalmas siker lett…
– Ugyan, rengeteg rossz filmben játszottam. Tudja, az volt a szerencsém, hogy karrierem elején, közepén és végén voltak jó filmek is. Csináltam én rossz filmet rossz rendezővel – de ezzel kerestük a kenyerünket –, és voltak rossz filmek, amit jó kedvvel készítettünk, mert nagyszerű volt a társaság. Szerencse volt az is, hogy minden generációból a legjobbak újra és újra felfedeztek. A pályám közepén felfedezett életem párja, Maár Gyula rendező, akinek a Cannes-i Fesztivál Aranypálma-díját is köszönhetem.
– A Déryné, hol van? című film főszerepéért kapta meg a legjobb női főszereplőnek járó díjat Cannes-ban 1976-ban. Nem okozott gondot megjelenni egy-egy díjátadáson?
– Szolgálati útlevelem volt, csak fesztiválokra jártam ki. Pályám elején egymás után négyszer voltam Cannes-ban. Acapulcóban például óriási filmfesztivált rendeztek, ahova csak első osztályú filmeket hívtak, akkor is kaptam egy legjobb színésznőnek kijáró díjat. A fesztivál igazgatója, Miguel Alemán Velasco Mexikó egykori elnökének a fia volt. Gondolja el, Kelet-Európából 1960-ban – első osztályon – ki utazgathatott volna Nyugatra? Én csak ilyen „szolgálati” utakra mentem, de ezekből sok volt.
– Nem akarták elcsábítani a külföldi filmgyárak?
– Fábri filmje, a Körhinta volt 1956-ban az első keleti film, mely áttörte a falat Cannes irányába. Addig nem is törődtek velünk. Főiskolás voltam, nem engedtek ki oda. Francois Truffaut leírta: Törőcsik Mari nem is tudja, hogy ő a fesztivál igazi sztárja! Darvas József író volt akkoriban a népművelési miniszter, helyettese pedig Kállai Gyula. Behívattak a minisztériumba azzal a kérdéssel, hogy ha az útlevelet azonnal megkapom, ki tudok-e utazni egy nap alatt a fesztiválra, mert a francia követségen már őrjöngnek. Mondom: se ruhám, se cipőm, hogy menjek? Végül elmentem a párizsi bemutatóra, ott megismertem Truffaut-t, aki addigra ódákat írt rólam. Bemutattak Franciaország leggazdagabb producerének, aki úgy beszélt magyarul, mint én. 1956. október 23-a előtt egy nappal érkeztem haza Párizsból. Ha én akkor egy ilyen siker után visszamentem volna, és azt mondom, szeretném, ha egy évig taníttatnának franciául, tárt karokkal vártak volna. De nem véletlenül áll a végrendeletemben az, hogy a hamvaimat szórják a Tiszába. Másrészt én színpadi színésznő akartam lenni, és színpadon igazán csak anyanyelvén lehet színész az ember. Amikor a rendszerváltás után a Le Monde újságírója megkérdezte, mit gondolok így utólag, nem lett volna jobb, ha kimegyek, azt válaszoltam: biztosan gazdagabb lennék, de meggyőződésem, hogy ilyen gazdag pályám nem lett volna soha.