Rosszul értelmezett profi, aki világbajnok lett

– Tornászként kezdte, mégis vívó lett. Hogyan történt?

– Nagyon hajlékony és ügyes voltam, ezért tornásztam. De nem űztem ezt a sportágat rendszeresen, mint ahogy az atlétikát sem. Pedig ez utóbbiban még versenyt is nyertem távolugrásban. De ezekkel a sportágakkal inkább csak iskolai szinten foglalkoztam.

– Többször nyert ifjúsági és felnőtt román bajnokságot is. Soha nem érezte, hogy hátránya származik a magyarságából?

– Nem éreztették. Amikor a hatvanas évek elején a férjemmel Bukarestbe költöztünk, felnéztek ránk. Inkább vízilabdázó férjemet érte a megkülönböztetés, akinek megmondták a szemébe, hogy magyarként, Szabóként nem lehet csapatkapitány.

– Mikor vált ismert vívóvá?

– Talán 1956-tól, amikor egy meghívásos nemzetközi versenyen ötödik lettem. Előtte 1954-ben ifjúsági bajnokságot nyertem, két évvel később pedig már olimpián vettem részt. Nagyon sokat köszönhetek Mester Ernő kolozsvári sportvezetőnek, aki kiharcolta, hogy 18 évesen elvigyenek 1956-ban Melbourne-be. Ernő bácsi jelenleg Torontóban él, 95 éves. Az olimpiára különben nem készítettek fel egyáltalán, pedig nagyon jól vívtam. Bekerültem a nyolcas döntőbe, ahol végül is másodikként zártam. Akkor kimondhatatlanul boldog voltam az ezüstéremmel, utólag viszont sajnálom, hogy nem sikerült győznöm. Hazajövetelem után többen is elmondták, hogy a döntőben a bírók az ellenfeleimet segítették, de én azt akkor fiatalként nem éreztem. Négy további olimpián vettem részt, de egyszer sem voltam olyan sikeres, mint az elsőn. Az ismertséget amúgy inkább a vívóvilágra kell érteni, itthon ugyanis nem sokan tudtak arról, hogy sportolok. Az 1962-es világbajnokság miatt például elhalasztottam az államvizsgámat az egyetemen, de a tanárok nem tudtak róla, mint ahogy arról sem, hogy világbajnok lettem.

– Érmei közül melyiket érte el a legnehezebben, illetve melyik a legkedvesebb?

– Az 1962-es világbajnoki címem a legkedvesebb. Bekerültem a legjobb nyolc közé négy szovjettel, két magyarral és egy olasszal. Számolgattam, kiket tudok megverni, kik a nehezebb ellenfelek. A sorsolás úgy hozta, hogy a négy szovjettel vívtam az utolsó négy asszót, s mivel már volt vereségem, mind a négyet le kellett győznöm. Az első már 3-0-ra vezetett, amikor megtáltosodtam, s 4-3-ra fordítottam, utána pedig mind a hármat 4-1-re nyertem. A díjazáson különben nem ismertem fel a román himnuszt, de nem lett belőle különösebb bajom. De ide sorolhatom az 1969-es világbajnokság csapataranyát is, ami azért volt különleges, mert én nyertem meg az utolsó asszót. 4-2-re kellett hoznom az utolsó meccset, mert akkor a tusarány is számított. Mivel nemcsak én, hanem több sporttársam is örvendhetett az első helynek, különös élménynek számított.

– Lehetett volna talán még sikeresebb is, de ez nem mindig öntől függött…

– Igen, versenyen néha megtörtént, hogy az edző utasítására le kellett adnom egy-egy meccset a csapattársaimnak. Így volt ez 1970-ben a világbajnokságon is, ahol az egyik román csapattársamnak kellett nyernie, így „csak” bronzérmet szereztem. Különben jobb eredményt értem volna el azon a vb-n is.

– Hogyan díjazták itthon a kiváló eredményekért?

– Szerintem mi rosszul értelmezett profik voltunk. Megtörtént, hogy világversenyre még edzőt sem küldtek velünk, például a ’62-es vb-re sem. Utolsó pillanatban kaptam meg az útlevelet és a vízumot másodmagammal. Egy ismerős saját felelősségére elvitt repülővel Brüsszelig, ahonnan Párizsba mentünk, majd Buenos Airesbe repültünk, ahova nyári papucsban érkeztünk, mert nem tudtuk, hogy azon a féltekén már közeledik a tél. A bukarestiek által megadott címen azonban nem a román, hanem az indonéz nagykövetség fogadott. Megtudakoltuk az új címet, szerencsére a román nagykövet kolozsvári volt, így felöltöztettek és tolmácsot is adtak mellénk. A szervezés gyen­ge volt, nem mindig készítettek fel kellőképpen. Például sohasem szóltak ránk azért, ha edzés vagy éppen mérkőzés előtt cigarettáztunk. Nem hívták fel a figyelmet arra, hogy ez káros az egészségünkre és kihat a sportolásra is. Hasonlóak voltak az anyagi juttatások is. Az ’56-os olimpiai ezüstért 3000 lejt kaptam, a vb-aranyért pedig 6000 lejt. A korra jellemzően azonban nem volt pénz a kasszában, ezért az összeget csak későn, részletekben juttatták el nekem. Nagy előrelépésnek tartom, hogy a 2000-es években törvénybe foglalták a kiváló eredményeket elért sportolók életjáradékát – visszamenőleg is. Hiszen 50–60 évvel ezelőtt a kluboknál nagyon kevés pénzt adtak a sportolásért, kevesen végeztek egyetemet, s az aktív pályafutást befejező sportolók egy része arra ébredt, hogy nem tudja folytatni az életet.

Egy pályafutás ívei
Orbán Olga 1938-ban született Kolozsváron. Románia ifjúsági bajnoka lett, ezt a teljesítményt háromszor megismételte, majd hétszer a felnőttek között szerzett országos bajnoki címet. 1956-ban olimpiai ezüstérmes lett egyéniben, 1962-ben világbajnoki címet szerzett csapatban, ezt követően kétszer lett világbajnoki második . 1956 és 1972 között öt olimpián szerepelt, 1968-ban és 1972-ben a női tőrvívócsapat tagjaként két olimpiai bronzérmet ért el. 1969-ben a román csapattal ismét világbajnoki győzelmet aratott, 1970-ben ezüstérmes lett. Ugyanebben az évben egyéniben világbajnoki bronzérmet szerzett. Edzőként Romániában és Magyarországon is dolgozott. Férje Szabó Sándor vízilabdázó, akivel 1959-ben házasodott össze. 1990 óta Magyarországon él.

– A román sport általános állapota nem világszínvonalú, a román vívók mégis jó eredményeket érnek el. Minek tulajdonítja ezt?

– Mindenképpen ki kell emelni Ana Pascut, aki negyven éven át tevékenykedett a román vívósportban, 23 évig volt a szövetség elnöke, s akinek a szakág rengeteget köszönhet, szervezői készsége páratlan volt. Az eredmények ter­mészetesen a hagyományoknak is köszönhetők, a jó edzőknek és a tehetséges sportolóknak.

– Magyarországra 1990-ben települt ki, tehát van némi rálátása az ottani körülményekre is. A magyar vívósport óriási hagyományokkal rendelkezik, és kiváló eredményekkel kényeztetett el régebb. Mivel magyarázható az utóbbi évek, évtizedek gyengébb szereplése?

– Valóban gyengébben szerepelünk a világversenyeken, bár akad egy-egy kiugró eredmény. Nincsenek azok a megszállott edzők – Bay Béla, Hátszegi József, Vass Imre –, akik reggeltől estig a vívóteremben tartózkodtak. Számukra nem megélhetés volt a vívás, hanem szenvedély. Ugyanez volt a helyzet Sanyi bácsival is, Csipler Sándorral. Ő egész nap bent volt a szatmárnémeti vívóteremben: talán ezért is került ki Szatmárról annyi jó vívó. Rengeteg jó magyar edző külföldre ment, a fiatalok pedig nem dolgoznak olyan odaadással. Az idei vb-n szerzett aranyérmet is a régebbieknek köszönhetjük: a 41 éves Imre Gézát az Olaszországból edzősködni visszatért 70 éves Kulcsár Győző készítette fel.