Negyven éve a világ tetején

You can do it! Meg tudod csinálni – biztatta Károlyi Béla a sérült Kerri Strug tornászlányt, miután kikérte őt az orvosok kezéből. Ez a néhány másodperces videó bejárta akkor a világot, és az amúgy is ismert és elismert Károlyi Bélát még híresebbé tette.

A helyszín Atlanta, az olimpia női tornászdöntőjének utolsó két ugrása. Ha Kerri Strug két ugrásából az egyik jól sikerül és legalább 9,75-ös jegyet ér, akkor az amerikai csapat aranyérmet nyer – a sportág történelme során először! Az első ugrás viszont annyira rosszul sikerült, hogy az amerikai lány bokaszalag-szakadást szenvedett. A szervezők már az orvosok segítségét kérték, és úgy látszott, mindennek vége. Ám az edző, Károlyi Béla nem adta fel. Kivette a kislányt az ápolók kezéből és négyszemközt elbeszélgetett vele a munkába fektetett időről, az olimpiai álomról, a sporttörténelmi lehetőségről. A lány pedig összeszorított fogakkal odaállt, és az elején sántítva, a végén a ritmust felvéve felgyorsított, és egy lábra érkezve 9,80-at érően kiválóan ugrott. Megvolt az Amerikai Egyesült Államok történetének első női tornász csapataranya, amelyet a nagyhatalom egy Romániából kiszökött magyar származású szakembernek köszönhetett. Károlyi pedig ölben vitte a pódiumra Kerrit. Mint ahogy azt tette számtalan alkalommal 1984 óta: az amerikai tornászcsapatnak és lányoknak számtalan világ- és olimpiai címet hozott. És erre készül idén Rióban is, 74 évesen.

A Zsil-völgyétől az olimpiai aranyig

Az 1942 szeptemberében Kolozsváron született Károlyi Béla kalapácsvető volt, a juniorok között néhány évig a legjobb, ám hamar belátta, álma, hogy olimpiai bajnok legyen, nem teljesülhet. Tornatanári diplomát szerzett, és mindenki megdöbbenésére kijelentette: a Zsil-völgyébe akar menni. Károlyi azonban tudta, mire vállalkozik, mert a nagyapja valamikor tanító volt Vulkánban, a kicsi Béla a nyarakat rendszeresen ott töltötte, különös vonzalom kötötte a bányászvároshoz.

„A háborút ott vészeltük át. Máig nagy hatással van rám a város, a bányászok, akik minden egyes nap az életüket tették kockára. Úgy mentek le a tárnákba, hogy nem biztos, hogy vissza is jönnek. A szegénység mellett azonban hihetetlen összetartó ereje volt a közösségnek. A szabadnapok varázsa, a szabadtéri összejövetelek bensőségessége megmaradt bennem, és ki tudja, miért, visszavágytam oda. Szerettem volna örömet okozni azoknak a sápadt gyerekeknek, akiket a háború idején láttam, biztos voltam benne, Vulkánban nem változott semmi” – mesélte egy alkalommal Károlyi.

Így állt munkába a városban 1968-ban menyasszonyával együtt, Mártával. A tornatanár hamar elfogadtatta magát az emberekkel, tornaórákkal kezdte az iskolában, de a városban is hamar beindult a sportélet: az idősebbek súlyt emeltek, mások fociztak, bokszoltak, kézilabdacsapatot szerveztek a gyerekeknek.

„Nem akartam én tornacsapatot szervezni, az élet szorított rá. Semmi tapasztalatom nem volt, a feleségem volt tornász, de én soha. Pár hét alatt észrevettem, hogy a gyerekek milyen gyorsan sajátítják el azokat az elemeket, amiket hónapokig tanultunk a főiskolán. Nem volt bennük félelem, könnyedén mozogtak. Ekkor ismertem fel, amit addig nem fedeztek fel, hogy erre lehet építeni. Bennük van a jövő, hiszen a tornát az érett nők sportjának ismerték. Mártát feleségül vettem, átjött Lupényból, és szervezetten tanítottuk a gyerekeket. A gerendát valamelyik bányász faragta a baltájával, korlátot is készítettünk, a rossz matracokat összehordtuk, és meg is lett az első termünk”.

A gyerekek egyre ügyesebbek lettek, versenyeket nyertek, először a régióban, utána az országban is. Hamar elterjedt a híre a csöppségeknek, akik felnőtt nőket győztek le könnyedén. Károlyiékat áthelyezték közben Petrozsénybe, ahol lázasan folytatta a munkát a tornászlányokkal, az eredmények pedig egyre jobbak lettek. A meglepő sikerek arra ösztönözték a politikusokat, hogy lépni kell a még nagyobb sikerek érdekében. Ezért Ónfalván (Oneşti) a vegyipari kombinát mellé színvonalas tornaiskolát építettek, és vezetését Károlyira bízták. Nemsokára megjelent a lányok között egy kivételes tehetség is, Nadia Comăneci, aki Károlyi keze alatt hamarosan világsztárrá nőtte ki magát, az 1976-os montreáli olimpián már aranyérmet nyert, nem is egyet, hanem hármat, a moszkvairól is kettővel tért haza. Károlyi Béla és felesége pedig ismert és elismert edzővé vált nemcsak az országban, hanem külföldön is.

Siker, irigység, menekülés

Ahogy azonban nőtt a siker, megjelent az irigység, a rosszindulat is, és már a botrányok sem kerülték el az eseményeket. Comăneci kezét a moszkvai olimpián egy belügyis főnök – aki a Dinamo csapatánál dolgozott –, akarattal elvágta. A bekötött gézen átütött a vér, de Nadia ennek ellenére mégis a legjobb tudott lenni.

A szovjet olimpiához köthető a másik botrány is. Károlyi nyilvánvaló csalást leplezett le: megmutatta a kamerának, hogy egy pontozóbíró már jóval a gyakorlat előtt a tábláján a tízes számjegyet hajtogatta az egyik szovjet versenyzőnek. Ez a cselekedet a szocialista vezetők szemében szinte hazaárulással ért fel, így nem csoda, hogy az állandó megfigyelés és irigység miatt az edzőházaspár egy 1981-es amerikai túra során menedékjogot kért az Egyesült Államokban.

Károlyi Márta nagynénjénél szálltak meg New Yorkban, amíg elintézik a szükséges papírokat. „A földön aludtunk, három éjszakán át vártunk, amíg elintézték a papírjainkat, már éjjel sorba kellett állnunk, hogy legyen esélyünk. Én ott hallottam a világ minden nyelvét, és gyorsan összedőlt bennem egy világ, mert ez a civilizáció cseppet sem volt segítőkész, nagyot röffentek rám, ha nem értettem valamit pontosan. Életemben először nem volt nevem, egy izzadt fekete ember számot adott nekünk, így azonosítottak. Ha nimbuszunk volt is, ott nem éreztem egy pillanatra sem, gyorsan elillant. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy otthon tizennégy évre ítélnek hazaárulásért”.

Visszatérés a csúcsra

Kalifornia felé vette az irányt, mert ott „jobban öltözött embereket látott”, de jó ideig alig tudott megélni. Kikötői rakodómunkás lett, lopott biciklin járt takarítani a mexikóiakkal. Így telt néhány hónap, amikor egy találkozás megváltoztatta életét, és ugyanakkor lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok tornászai a világ élvonalába kerüljenek. A reptér környékén találkozott Bart Connerrel, a korszak leghíresebb amerikai tornászával, olimpiai bajnokkal (később ő lett Nadia Comãneci férje). Hosszan méregette, megszólítsa-e, ő lehet-e az, végül megtette. Egymás nyakába borultak, akkor tudta csak meg: hiába keresték az amerikaiak, nem találták, már majdnem letettek róla, azt hitték, elhagyta az országot. Bart révén munkához jutott, egy felújított oklahomai tornateremben kezdődött minden újra. Így történt, hogy Károlyi Béla két egymástól merőben eltérő országban teremtett világszínvonalú tornasportot. „Odaálltam a gyerekek elé, hát ezek nem sápadt és vézna arcok voltak. Nagyravágyást láttam a szemükben. Ezek nem a nyomorból akartak kikerülni, hanem híresek akartak lenni. Nagy út vár ránk, gyönyörű, de nagyon kemény, mondtam nekik. Megkérdeztem, akarnak-e világbajnokok lenni? Csillogó szemekkel emelték magasba a kezüket, és mondták mindannyian: yes! Akkor éreztem, hogy visszatértem.”