Mindig is az újat akarta kipróbálni

– Még aktív kézilabdásként ült le először a kispadra: hogyan alakult vezetőedzői pályafutása?

– Az egyetem befejezése után Szabó Leventével együtt kerültem ki Orosházára. Ott kezdődött az edzői pályafutásom, az utánpótlásban kezdtem dolgozni, a serdülő és ifjúsági csapatokat edzettem, mellette pedig játszottam is. Szerencsés voltam, mivel tudtam, hogy edzői vonalon akarom folytatni pályafutásomat. Két év után jött az orosházi csapat részéről a felkérés, hogy vállalnám-e az NB1/B-s csapat irányítását, amely alanyi jogon bennmaradt az első osztályban, de anyagi gondok miatt visszalépett a másodosztályba. 2005 februárjában, a szezon felénél ültem le a kispadra. Csak úgy vállaltam, hogy abbahagyom az aktív játékot, ekkor, 25 évesen lettem először felnőtt csapat edzője.

– Milyen volt az edzői szakma kezdete?

– A 2006-os szezonban átkerültem Békés férficsapatához, ez volt az első NB1-es szezonom. Mindig is arra vágytam, hogy az NB1-es férfiak között legyek edző. Nehéz volt a kezdés, hiszen csak hét játékosunk volt, újakat igazoltunk és viszonylag jó helyen, a hatodikon zártuk az első szezont. A második évben még egy helyet javítottunk, az ötödikek lettünk. Ez EHF Kupa-indulást is ért, ám anyagi gondok adódtak, a csapatot pedig visszaléptették a másodosztályba, így mindenkinek mennie kellett. Hosszú gondolkodás után úgy döntöttem, elvállalom Debrecen női csapatának az irányítását, így megismerhettem a női mezőnyt is. Az első szezon kiemelkedően jól sikerült, a bajnokságban bronzérmet szereztünk, a Magyar Kupában pedig ezüstérmesek lettünk. A második szezonban is jól meneteltünk, a Kupagyőztesek Európa Kupájában továbbjutottunk a csoportból, a későbbi győztes Buducsnoszt Podgoricától kaptunk ki egy góllal. Szezon közben tulajdonosváltás történt, emiatt eredménytől függetlenül felállították az edzői stábot a kispadról – annak ellenére, hogy hat év után először verte meg egy csapat a Győri ETO-t Magyarországon, Debrecenben legyőztük őket. Visszakerültem a fiúkhoz, Csurgón gyakorlatilag vadonatúj csapat élére neveztek ki, a vezetőség az élmezőnyt célozta meg a magyar bajnokságban. Az első évben a hatodik helyen végeztünk, a másodikban pedig az utolsó meccsen dőlt el, hogy dobogósak leszünk vagy negyedikek, végül kikaptunk Balatonfüredtől. Viszonylag rövid időn belül teljesítettük a célokat. A harmadik szezon viszonylag rosszul kezdődött, a második fordulóban kikaptunk Vácon, a tulajdonos a váltás mellett döntött, és szerződést bontottunk.

– Hogyan folytatódott a pályafutása?

– Fél évig nem dolgoztam, időt adtam magamnak, hogy átrágjam magam a történteken. Végül belevágtam a békéscsabai munkába. A csapat a női első osztályban a 11. volt, kieséssel küzdött, végül sikerült a kilencedik helyre felmásznunk. A második szezonban a hatodik helyen végeztünk, az erős női mezőnyben kihoztuk a csapatból a maximumot. A második szezon után úgy döntöttem, váltani fogok, olyan egyesülethez akartam kerülni, ahol komolyabb célok vannak, így elvállaltam Székesfehérvár irányítását. Utólag kiderült, hiba volt a váltás, eddigi karrierem legnagyobb csalódása és legrosszabb eredménye volt az ott eltöltött két bajnoki szezon. Olyan nem várt dolgokkal, problémákkal küszködtünk, amelyek ellen nem tudtunk tenni semmit, és sajnos megmutatkozott az eredményekben is. A legsikertelenebb és egyben legrosszabb időszak volt az edzői pályafutásom során, magasan elmaradtunk a meghatározott céloktól, mindkét szezonban a hatodikak lettünk.

– Kilenc év NB1 után a nyár elején elvállalta a Szeged KKSE NB I/B-s női kézilabdacsapatának az irányítását.

– Számomra teljesen új közeg ez, nagy fejfájást okozott, hogyan döntsek. De a tulajdonosok személye és az általuk vázolt lehetőségek miatt elvállaltam, és mindent megteszünk, hogy feljussunk. Szegeden mindenkinek szüksége van egy jó női csapatra. A mezőnyt egyáltalán nem ismerem, de mindenképp izgalmas projektnek hangzik. Nehezen döntöttem, mivel mehettem volna az NB1-be, voltak ott más lehetőségek is, de ismét az újat választottam.

– A női és férfi válogatott buktáját követően új szabályokat vezettek be a magyar kézilabda-bajnokságokban. Ez milyen változásokat hoz?

– A magyar kézilabda-társadalom és a vezetők is azt kommunikálják, hogy nagyon nagy változásokra van szükség, és ennek érdekében komoly lépéseket kell tenni. Szerintem e lépéseknek nem itt kellene kezdődniük. Jónak tartom, hogy a légiós szerepeltetése a másodosztályban nagyon drága, egy évre szóló játékengedélye 33000 euróba kerül, amit nyilván egyetlen egyesület sem tud kifizetni. Ez jó döntés. Viszont az élvonalban hozott döntésnek nincsen súlya, a női vonalon négy, míg a férfiaknál öt légióst lehet szerepeltetni. A létszám fölötti légiós engedélye 10 000 euró, ezt pedig bármelyik élklub kifizeti. Ezt nem nevezném drasztikus döntésnek. A szövetség vezetői folyamatosan hangoztatják, hogy eredményes kell legyen a válogatott, ehhez komolyabb lépés kellett volna: több lehetőséget kapjanak a magyar tehetségek és meghatározó játékosok. Ezt viszont nem lépték meg. Bízzunk benne, hogy jó lesz, az idő majd választ fog adni erre. Most sok pénz áramlik be a magyar kézilabdába, ez meglátszik a klubok szereplésén az európai kupákban is, a Dunaújváros megnyerte az EHF Kupát, a Győr és a Veszprém pedig BL-döntőt játszott.

– A bevezetett új szabályok mennyire befolyásolják majd a játékot?

– Az új szabályokra új stratégiát, taktikát lehet felépíteni annak függvényében, hogy milyen típusú játékosaid vannak. A kéklapos döntést üdvözlöm. Számtalanszor láttunk olyant, hogy a végjátékban akár brutális szabálytalanság árán is, de megvédte az eredményt a védekező csapat. Ezt a lehetőséget most elvették. Egy játékos esetleges sérülésénél már nem fontosabb a győzelem, a fairplay is régóta megkövetelte.

– A külföldi edzők szövetségi kapitányként való kinevezése megoldás lehet?

– Én másképp látom, valószínűleg azért, mert én is edző vagyok. A legutóbbi világversenyen Németh Andrással rossz eredményt ért el a női válogatott, akárcsak a magyar férfiak Talant Dujsebajevvel. Nemcsak a magyar, hanem külföldi edzővel is jönnek a rossz eredmények. Ezt nem lehet leredukálni arra, hogy milyen nemzetiségű egy edző. Magyarországon elindult egy tendencia, egy divat, mindenki jó, csak külföldi legyen – kis túlzással már nem is jó a magyar. Ha megnézzük a magyar első osztályt, számtalan választ kapunk arra, hogy a külföldi edző sem tudja megváltani a világot. Ott van a Dunaújváros esete, Mátéfi Eszterrel minden szezonban az első négyben végeztek, sokkal rosszabb eredményeket értek el Zdravko Zovkóval. Siófok dán edzővel nem tudta megközelíteni azokat az eredményeket, amiket elért a magyarral. Tehát nem biztos, hogy a külföldi edző automatikusan jobb eredményt hoz. A magyar kézilabdának a történelem során mindig is komoly eredményei voltak, ezeket pedig rendre magyar edzőkkel érte el. Egyelőre nemzetközi szinten külföldi edzővel nem értünk el komoly eredményt, erre is az idő ad választ, meg arra is, hogy miért pont most hülyült volna meg az összes magyar edző. De ha megnézzük a nemzetközi szintet, a dán női kézilabda stagnál, és nem tud komoly eredményt elérni. A spanyol férfi kézilabda az elmúlt tíz évben halmozta a sikereket, az olimpiára pedig ki sem jutott. Ez nem feltétlenül az edző nemzetiségétől függ. De máshol is bebizonyosodott, hogy ha a feltételek nem megfelelőek, és az adott generáció nem üti meg azt a szintet, amit megkíván a nemzetközi élmezőny, nem lehet csodát tenni. Mindenhol előfordul, hogy a válogatott lecsúszik a vébéről, olimpiáról. Ilyenkor kérdés, hogy az átmeneti időszakot az építkezés szempontjából miként használják ki, hogy ismét egy sikeres időszak következzék. Ugyanaz a helyzet a magyar válogatottakkal kapcsolatban: fel kell építeni egy eredményes rendszert, ehhez türelem és idő kell. Legyen bármilyen nemzetiségű az edző, ha van ideje dolgozni, akkor annak meglesz az eredménye is, másképp nem. A futballban vagy bármely sportágban is így működik, ahol hosszú ideje dolgozik az edző, van stabilitás és komoly eredmény is.