Futballtrauma

Ha felnőtt válogatottunk szenvedett volna olyan vereséget, mint U20-as csapatunk az új-zélandi világbajnokság szerbek elleni nyolcaddöntőjében, azt a magyar futball egyik legsúlyosabb csapásaként őrizné a kollektív emlékezet. A hosszabbítás utáni 1-2 így inkább napi, heti sokk a szurkolónak, ám minden bizonnyal örök trauma a veszteseknek, különösen a 118. percben öngólt vétett Talabér Attilának.

Ilyesmi is csak labdarúgásban eshet meg: a meccs szünetében egyszerre állapíthattuk meg, hogy nem sokkal, mégis egyértelműen jobbak a szerbek, ám ettől még simán nyerhetnek a mieink. Vízipólóban 3–4, kézilabdában 5–6 gól különbség szinte automatikusan kialakult volna, fociban azonban elég volt Székely néhány bravúrja a 0–0-hoz. Egészen az 57. percig, amikor egy kontra végén Kalmár remekül fordult be és gurított vissza az üresen álló Mervó elé, aki az üres kapuba bombázott. Ő a vb-n az ötödik gólját lőtte, a szerbek pedig csupán a másodikat kapták – mindkettő bravúr. A délszlávok innentől kinyíltak, futottak az egyenlítésért, és amitől tartottak, arra mi kissé rácsodálkoztunk: valóban roppant veszélyesek voltak a magyar kontrák. Zsótér az egyik végén be is vághatta volna a másodikat, de szeleburdi módon a rövid sarok mellé tüzelt; ezt a 91. percben bántuk keservesen. Saponjics ugyanis szöglet után, közelről, tisztán a hálónkba fejelt – a szerbek is több ilyen gólt értek el, és a mieink ellen a brazilok egyenlítő találata is hasonló szituációból esett. A 118. percben aztán minden összeomlott, ráadásul a lehető legfájdalmasabb módon, hiszen beívelés után a sután menteni akaró Talabér Attila lábán felpörgött a labda, és Székely fölött a hosszú alsó sarokba hullott. 1–2, kész, vége volt, Talabérnak, csapatnak, vb-nek, mindennek.

A magyar futball általános állapotában okkal tekinthetjük egyszerinek, talán soha vissza nem térőnek ezt az elpackázott esélyt; ellenpontként említhetünk nagyjából húsz efféle átokszerű momentumot, és onnantól nehéz nem észrevenni, hogy a látszólagos véletlenek törvényszerűséggé sűrűsödnek. Korai azonban még nagyon hosszú távra szólóan kirívóan okosnak lenni, ezért inkább idézzük Bernd Storck sportigazgatót, a csapat trénerét, aki így összegzett: ,,Elsősorban büszke vagyok a csapatomra, mert nagyszerű mérkőzést játszottunk egy kiváló ellenféllel szemben. Tudtuk, hogy kevés helyzetünk lesz, és azt is, hogy döntő lesz azok megfelelő kihasználása, sajnos ma két nagyon hasonló erősségű csapat mérkőzésén nem sikerült megfelelő eredményt elérnünk. Ezen a mérkőzésen látszott, mekkora előny, hogy Szerbiában bátran szerepeltetik legmagasabb szinten a fiatalokat klubjaikban, a magyar szövetség hasonló irányú törekvéseit igazolja, hogy ezen a vb-n a mi játékosaink is igen magas szinten bizonyították versenyképességüket.”

Igaz. A tavalyi, hazai Eb-n sínylődő társaság nemcsak egy évet ért. Ezért is kár, hogy a versenysport mindent felülíró bizonyítéka, a kiugró eredmény hiányzik.