Ede bácsi, elkéstünk...

Bementem, és tényleg nem ült ott. Persze tudtam, hogy nem találom majd a sarokasztalnál, amely kedvenc kávézója stratégiai helye volt, kicsit bennfentes, kicsit kívülálló státust biztosított neki, ahonnan bölcs szemekkel tekintgetett a folyamatosan cserélődő kávéházi közönségre. Mégis, egy pillanatra szinte elvártam, hogy ott üljön, s szájához emelje a kávéscsészét.
És most már nem, többé sosem. Nyolcvanéves volt, ez az élet rendje, mondanák erre sokan. Csakhogy vannak nyolcvanévesek, akik esetében soha nem jut eszünkbe, hogy ők már nyolcvan. Meg az sem, hogy egyáltalán volt koruk. Esetükben az a fontos, amit mondanak, ahogy mondják, ahogy emlékeznek, ahogy hatalmas dolgaikról úgy beszélnek, mint semmiségekről, mintha azt bárki bármikor utánuk csinálhatná.
Pedig a baróti születésű néhai sepsiszentgyörgyi polgár, Derzsi Ede különleges ember volt. Nemcsak 194 centis magassága okán, ami egy röplabdázó esetében persze nem elhanyagolható mellékkörülmény. Azért sem, mert magyarként, a román válogatott kapitányaként Európa-bajnok, többszörös világbajnoki érmes, olimpiai negyedik helyezett, BEK-győztes volt, azaz olyan sporteredmények letéteményese és birtokosa, amelyeknek szilánkjáért mások a fél életüket adták volna – és éltek volna belőlük bőségben.
Dinamós pályafutása civil levezetéseként Derzsi Ede „csak” sportezredesi rangig vitte. Ami a kommunista Romániában természetesen egyfajta kivételezettséget és anyagi biztonságot is garantált. Ahhoz képest, hogy papi pályára szánták, meglehetősen merész kanyar, de az 1948-as tanügyi reform sodró ereje egyszercsak a brassói elektrotechnika-technikumba repítette. Ott került szorosabb kapcsolatba az atlétikával, valamint a röplabdával is. Az iskolából Bákóba helyezték, munkája mellett az ottani B osztályos röplabdacsapatot erősítette, így fedezte fel egy selejtező tornán Gicu Constantinescu, a bukaresti Dinamo edzője. Tizenöt éves sikersorozat következett, ami alatt Derzsi Ede a világ egyik legrettegettebb leütőjévé nőtte ki magát. Az 1964-es tokiói olimpiát élete egyik meghatározó momentumaként emlegette, a negyedik helyen túl a világ legjobb sportolóival, a japán kultúrával való találkozást is frenetikus élményként idézte fel. Rövid „jutalomkirándulás”, franciaországi edzősködést követően brassói sportvezetőként találta meg helyét a világban. Szülővárosa, Barót 1994-ben emelte városa díszpolgárai sorába.
Kedves óriás volt, aki méltósággal, szerénységgel, humorral emelte magához a szó szoros és átvitt értelmében a kisebbeket. A sepsiszentgyörgyi tömbházlakásból nyaranta a háromszéki Feldobolyban lévő kis hétvégi házba menekülő, a természet szerelmeseként élő „ezredes urat” ezermesterként tisztelték a falubeliek, csodájára jártak szeg nélkül készülő bútorainak, fogadták megfellebbezhetetlen ítéletként a világ és az élet dolgairól alkotott, de szigorúan csak igény esetén közzétett nézeteit.Közben csendben, szinte észrevehetetlenül legyőzött egy gyilkos kórt, csak rekedtes hangja emlékeztetett a halálközeli játszmára.
Hetek óta valamennyi közös kávézásunk alkalmával azzal váltam el tőle, hogy mihamarabb le kellene ülnünk egy nagy beszélgetésre. És, mit tagadjam, abban is reménykedtem, hátha megajándékoz páratlan lemezgyűjteménye néhány értékes darabjával, amelyhez folyamatosan méltó örököst keresett.
Bementem. Nem ült ott, csak valami keserédes szomorúság terjengett a kávéillattal együtt. Bennem meg egy súlyos tartozás mardosó érzése. Nem ígérem, hogy sietek utána. Úgyis megvár, tudom.