Az álom valóra vált

Úgy tűnik, egy időre minden megváltozott. A kilencvenes években, amikor a román válogatott aranykorát élte, és sorra jutott ki a világversenyekre, a romániai városokban éjjel képtelenség volt aludni. Alig vártam, hogy Hagi és társai búcsúzzanak a küzdelmektől, mert különben az egész település felfordult. Az utcákban randalíroztak a részeg szurkolók, sokszor pedig döngették a kapukat és az ablakokat is, mert tudták, hogy a házban magyarok laknak. Közben fájdalmas szívvel ültem otthon, és nézegettem, nézegettük amint a magyar válogatott a negyedik vagy éppen az ötödik kalapból várja az újabb selejtezőcsoportokba való besorolást. Akkor úgy gondoltam, s valószínűleg nem voltam egyedül, hogy ez mindig – vagy legalábbis nagyon hosszú ideig – így lesz.

Nos, mintegy húsz évet tartott, de a helyzet most változott. A román válogatott történelmi vereség után búcsúzott az Európa-bajnokságtól, és – ahogy egyes román szakemberek fogalmaztak – a hátsó kapun távozott a franciaországi kontinensviadaltól. A búcsúnak nyilván számos oka van. Az egyik az, hogy a román csapatok közül szinte egyiknek sincs stabil anyagi háttere, a játékosok folyamatosan aggódnak, mikor viszik el a klubtulajdonosokat a börtönbe, megkapják-e következő havi fizetésüket. A külföldre szerződöttek pedig többnyire a kispadot koptatják, ráadásul nem is topbajnokságok meghatározó együtteseinél. Ha csupán ezeket vesszük figyelembe, nem is lehet csodálkozni. Amin viszont mostanában elgondolkodom az az, hogy míg korábban a románok szívvel-lélekkel harcoltak a „trikolórért”, és apai-anyait beleadtak a győzelemért, addig ez a lelkesedés az utóbbi években alábbhagyott. Még a selejtezőcsoportbeli magyarok elleni budapesti mérkőzésen sem láttam semmit abból az elszántságból, amit korábban egy ilyen mérkőzésen. Sőt, mintha megfordult volna a kocka. Inkább a magyar játékosok játszanak mostanában szívből, ami jó néhány évvel ezelőtt nem volt jellemző.

A változást a román riporterek is észrevették. Példának az albánokat hozták fel, akik az utolsó mérkőzésükön – bár továbbjutásra győzelem esetén sem számíthattak – mindent egy lapra tettek fel, és hazájukért odaadóan játszottak. A kicsikart – amúgy megérdemelt – győzelmet pedig úgy ünnepelték, mintha Eb-t nyertek volna. Ehhez persze azt is tudni kell, hogy az együttes tagjai közül többen nem is Albániában születtek. Giani de Biasi olasz szövetségi kapitány sorra járta a külföldi bajnokságban szereplő, már Nyugaton született albánokat, hogy fogadják el a válogatottba való meghívót. A „kolduló” körút sikerrel járt, a kis balkáni válogatott pedig történelmi tettet hajtott végre: selejtezőcsoportjából kijutott az Eb-re, ott pedig első góljával megszerezte első győzelmét is. A románoknak pedig 68 év után újból fejet kellett hajtaniuk az albánok előtt.

A kocka pedig fordult. A román városok utcái kiürültek, a magyar közterek pedig benépesültek. Ami különben nem is csoda, hiszen az emberek ki voltak éhezve a sikerre. A magyar labdarúgás ugyanis az utóbbi három évtizedben nem kényeztette el a szurkolókat. Ugyan a magyar játékosok sem topcsapatok tagjai, sok esetben koptatják a kispadot külföldön, mások hazaigazoltak a több játéklehetőség miatt, ám a csapategységet, a küzdeni akarást, a szívből-lélekből jövő játékot – úgy tűnik – ezúttal nem érheti kritika. Mint ahogy a szövetségi kapitány és a szakmai stáb munkáját sem.

Lehet, hogy szombat este csupán egy háromszázezer lakosú ország antifutballt játszó együttesével játszottunk döntetlent, de ezt az eredményt is úgy ünnepelték a magyarok Kárpát-medence-szerte, mintha győztünk volna. És valóban győzelem volt. Senkit nem érdekelt, milyen kínkeserves munkával szereztük meg az egy pontot, mindenki szeme előtt az lebegett, hogy – függetlenül a további mérkőzések eredményétől – a magyar csapat továbbjutott. Ezt pedig tavaly nyáron a legvérmesebb szurkoló sem gondolta volna. Csak legszebb álmában. Az álom pedig valóra vált.