Történetek a túlélés változatairól

– Kezdjük egy személyesebb kérdéssel: Kolozsvárról egyetem után kerültél Vásárhelyre, most visszatértél bemutatni újabb köteted, ezúttal egy regényt. Milyen érzés volt visszatérni, itt bemutatni a könyved?

– Kolozsvár számomra az örök város, nem tudom nélküle elképzelni magam, és miközben óriásit változott az eltelt évek alatt, érzem, hogy egy szelete továbbra is az enyém, és hogy innen valójában lehetetlen távozni. Úgyhogy jó visszatérni ide, miközben nincs visszatérés, és figyelni, ahogy folyton más-más arcát mutatja meg. Ráadásul most éppen egy Kolozsváron játszódó történettel foglalkozom, lehetetlen tehát elszakadnom, és nem is szeretnék.

– Azt szokták mondani, Kolozsvár, Vásárhely nem látszik Pestről, Magyarországról – a Jelenkornál jelent meg új köteted, az Alakváltók. Ahhoz, hogy számon tartsanak íróként, fontos a magyarországi jelenlét? Azért is kérdem ezt, mert a regényed témája, kerettörténete erősen kötődik a romániai valósághoz, az itteni eseményekhez. Másként olvasnak egy ilyen regényt itthon és másként Magyarországon?

– Előző könyvem, a Fekete Dacia a budapesti Librinél jelent meg, és miután nemrég a Libri megvásárolta a Jelenkort, a szépirodalmi szerzőket átsorolták ebbe a nagy múltú kiadóba. A kulcs a magyarországi kiadók felé a folyóirat-közlés, a nagy kiadók figyelik az irodalmi lapokat, és szerzőkre vadásznak. Sárközy Bence révén kerültem a Librihez, ő figyelt föl a rémtörténeteimre, és aztán onnan már csak néhány lépés volt a libris megjelenés. De persze a budapesti megjelenés néha kevés, annak ellenére, hogy profi menedzsment dolgozik a megjelenő könyvek népszerűsítésén. Budapest csak Budapestet látja. És ebben nincs semmiféle elítélő él, ez ilyen. Itthon mi is sokszor csak magunkra figyelünk. Nagy kihívás, hogy Erdélyből mi, írók elérjük a főváros ingerküszöbét, a szakma elismerését, mert olvasók mindenhol vannak. Az Alakváltókkal ez nehéznek látszik, épp a romániai eseményekhez kötődése miatt, de hát (nagyképűség nélkül mondom) Márquez vagy Franzen regényei sem Magyarországon játszódnak, mégis sikerük van. Viszont az Alakváltókat itthon biztosan másképp fogják olvasni, mint Magyarországon. Én azt látom és érzem, hogy van egyfajta éhség az erdélyi olvasókban a saját történelmük iránt, lehetőleg itthoni szépírók műveire várnak. Amúgy én leginkább azért akarok és szeretek budapesti kiadóval dolgozni, mert ők garantálni tudják a könyv terjesztését. Ez a legfontosabb.

- Szilágyi István azt szokta mondani, novellát, elbeszélést sokkal nehezebb írni, mint regényt. Az ötödik köteted az első regényed – miért adtad regényírásra a fejed?

– Szilágyi István jól látja, valóban könnyebb a regényírás, csak éppen időben sokkal több munkát igényel, több időnek kell eltelnie, mire azt mondhatja az ember, hogy a mű készen áll a kiadásra. Mostanában forgatókönyvekkel is foglalkozom, és sokat tanultam a szerkezetről, és egyre inkább vonzódom a nagyobb fölépítésű, nagyobb lélegzetű munkákhoz. Nagyobb élvezetet jelent egy több szálon futó történetet kézben tartani, megtalálni a találkozási pontokat, és az egészet alárendelni a mű igazságának.

– A kolozsvári könyvbemutatón elmondtad, sokat kutattál a regényhez a levéltárban, sok anyagot összegyűjtöttél – tudtál szabadulni az összegyűjtött anyagtól. Nem érezted azt, hogy nehéz szelektálni, rostálni, hogy kár kidobni számodra kedves részeket, mert óhatatlanul elvesznek?

– Dehogynem! Egy több oldalra rúgó történetszálat kénytelen is voltam kidobni, pedig imádtam. Túl sok fölösleges bonyodalmat okozott volna, ha marad. A levéltárban való kutakodás pedig a regényírás legszebb része volt, olyasmi, mint amikor az ember elmegy gombászni, járkál-járkál a fák között, először csak néhány darabot talál, aztán egyre többet, és lelkendezve fut egyik gombakörtől a másikig, végül haza sem tudja cipelni az egészet. Mit vigyen el, mit hagyjon ott? Nehéz döntések, és előbb-utóbb abba kell hagyni a keresést, mert a feldolgozást nehezíti meg a túl sok anyag.

– Az Alakváltók világától, az ötvenes évek Romániájától, illetve a kerettörténetként szolgáló ’89-es eseményektől nem telt még el olyan sok idő, sokunk szülei, nagyszülei számára még élő történelem. Az elmúlt hetven év történelme még koránt sincs feltárva – volt ilyen szándékod a regénnyel, hogy szembenézésre, a dolgok tisztázására késztessen?

– A legszebb az, ha a szöveg olyan múltbéli történetet tud elmondani, aminek van aktualitása. Ha ez adott, akkor működik a szöveg, akkor az ember elégtételt érez, hogy rá tudott mutatni összefüggésekre, amelyek a mindennapjaink részei is. Az én szándékom elsősorban az volt, hogy azt a gyakran hangoztatott közhelyet, miszerint „ugyan, semmi nem változott, minden a régi”, hogyan lehet tetten érni. Valóban minden a régi? Pár évtizeddel előbbi korok hogyan működtek, milyen szabályok irányították az emberi sorsokat, ez érdekelt. Ennek mentén felfűzve az eseményeket született meg az Alakváltók, aminek történetei a túlélés változatairól beszélnek, az alkalmazkodás és az alakváltozás különböző fokozatairól, ami ugye elég súlyos végleteket tud ölteni.

– Az Ozsdola környéki partizánok legendája még ma is él különböző változatokban a környéken. Gondoltál arra, hogy miként fogják olvasni az ottaniak a regényed, készültök a környéken bemutatni a regényt?

– Igen, egy időben sokat gondoltam erre, és remélem, találkozhatok ottani emberekkel. Az ihletet, a forrást Pusztai Ferencék történetéből merítettem, de fontos megérteni, hogy én regényt, nem pedig riportot vagy dokumentumregényt írtam. Ráadásul Pusztaiék története csak egy a sokból. Abban az időben 34 romániai bandáról tudtak, amelyek az ország egész területén, elszórtan, elszigetelődve a kiépülő szovjet típusú rendszer képviselői ellen léptek így vagy úgy fel. Az ő történetük legalább annyira tanulságos, és ha meg akarjuk érteni a Szekuritáté működését, az ötvenes éveket, akkor egyenesen megkerülhetetlenek. A román bandák történetében Pusztaiék tragikus sorsa is benne foglaltatik, csak figyelmesen kell olvasni.

– Milyen műfajba sorolnád a regényed? Elhangzott már Dumas neve is egy interjúban, magad is azt mondtad, hogy olyan regényt szerettél volna írni, amelyben lőnek. Jól látom, hogy a kalandregény és a magas irodalom vékony határmezsgyéjén szerettél volna maradni?

– Persze, és remélem, sikerült is. Olyan könyvet szerettem volna írni, amit én is szívesen olvasok, ami valahol a gyerekkorom meghatározó olvasmányélményeit juttatja eszünkbe, például a Monte-Cristo grófját. A mai magyar kortárs irodalomban ritka a hasonló tematika, nehéz azoknak, akik a határmezsgyéken mozognak. Ám van néhány olyan fiatal szerző, akik folyamatosan ezzel próbálkoznak, például Totth Benedek vagy Bartók Imre, és remekül csinálják.

– Mi lesz a következő munkád, mire számíthatnak az olvasók?

– Amint már említettem, mostanság forgatókönyvekben is gondolkodom, és egy olyan filmnek szeretnék az írója lenni, ami ízig-vérig erdélyi történetet dolgoz föl. A munkának remélhetőleg mihamarabb hozzá fogok látni, és akkor majd bővebben is mesélek róla.