Súrlódástantól bukfencig

Szakács, maga is bukfencezni akar ezekkel? – kérdezte a gyergyószentmiklósi gyárigazgató Szakács Lászlótól, és hitetlenkedve ismételte meg még néhányszor a kérdést. A fizikusi és mérnöki oklevéllel dolgozó tervezőmérnök a kilencvenes évek legelején azzal állított be a vállalatvezetőhöz, hogy ő távozna a gyárból, és a továbbiakban hivatásos színészként dolgozna a Bocsárdi László irányításával műkedvelő társaságból hivatásos alakulattá átlényegülő Figura-stúdióban. A szép reményű mérnök azóta sem álmodik súrlódástanról, viszont változatlanul remek érzésnek tartja a színpadon hanyatt fekve szemlélni a zsinórpadlást.

„Használható, jó színházi mesterembernek tartom magam – mondja. – Olyan színésznek, aki az előadások során igyekszem felvállalni bizonyos mértékben a közönség bűneit, magamra veszem őket, a magamévá teszem, hogy a közönség megtisztulva tudjon tekinteni saját magára és a produkcióra.” Elsősorban klasszikusokat szeret játszani, mert szerinte azok valamiért megmaradnak, akár az egyház, egyfajta stabilitást nyújtanak. Szerepformálásai során sokkal fontosabbnak tartja a bizonyos helyzetek, élmények, érzések felidézését, mint azok megélését. A Bányavakság című marosvásárhelyi, Kisvárdán díjnyertes előadásban megjelenített polgármester alakjához sem egy létező polgármester szolgáltatta a mintát.

„Ha úgy érzem, hogy egy szerepben ironikusnak kell lennem, akkor nem azt keresem, milyen lehet az az alak, ha ironikus, hanem magamban keresek olyan pillanatokat, amikor ironikus voltam. Aha, tehát ilyen érzés volt az! És akkor azt próbálom a szereplőn keresztül átvinni. De így vagyok a sírással vagy bármilyen más érzéssel. Ettől tartom egyéninek a gesztust, szabadnak, igaznak. Fiatalkoromban nagy hóhányó voltam, Vásárhelyen, a téglagyár mellett nőttem fel, sittesek között, legjobb barátom egy Sikó Nicu nevű nehézfiú volt, aki negyven forró téglát lekapott egy láda sörért. Rengeteg gesztusom ma is tőle származik, sokszor rádöbbenek, hogy azokat az érzéseket idézem fel, amelyeket az ő társaságában éltem meg.”

Többnyire nem túl szimpatikus színházi arcok megformálása fűződik a nevéhez. A velencei kalmár, A fösvény, a Bányavakság című produkciók általa megjelenített szereplői csupa olyan alakok, akiket nem feltétlenül zár szívébe a közönség. Szakács László nem tiltakozik a címkézés ellen. „Nekem az a fontos, hogy ezek az alakok a maguk elvetemültségében is szerethetők legyenek. Tisztában vagyok vele, hogy A velencei kalmár zsidója, Shylock vagy a Bányavakság velejéig korrupt polgármestere esetenként gyomorforgató jelenség, de esendő, szeretetre vágyik. Számomra itt találkozik a színház az élettel. Eljátszom a gazembert, aki kivágná a szívedet, hogy neked, nézőnek a székből felállva soha ne jusson eszedbe kivágni” – mondja.

Kilenc éven át különböző magyarországi színházaknál dolgozott, s hazatérésekor bizony voltak kétségei, hogyan fogadja, visszafogadja-e az ismert közeg. „Szerencsém is volt, mivel Váta Lóránd épp akkoriban szerződött Kolozsvárra, s újra betöltendő tér támadt számomra – jelenti ki. – Ma már érzem: hazaértem. Ezzel együtt roppant hasznos, szakmailag pótolhatatlan esztendőket töltöttem az anyaországi színházi világban, olyan tapasztalatokkal, tudástöbblettel tértem haza, amit csak annak árán tudtam megszerezni, hogy elmentem.”

Bár – mint a sikeres színészek többségét – őt is érik szakmai csábítások, jól érzi magát Szentgyörgyön. „Nagyon szeretem az embereket, a várost, itt tervezem leélni az életem. Vásárhelyiként, gyergyóiként érkeztem, ma már szentgyörgyinek érzem magam, s hinni akarom, hogy a város is a magáénak tart. Hiszek benne, hogy még nagyon sok szép közös esténk lesz a szentgyörgyiekkel.”