Sors és/vagy társadalmi szelekció

Fám Erika

Úgy tűnik, az új román film a dokumentarista ábrázolást és témakezelést tekinti feladatának, az olykor felbukkanó fikciós elemeket is többnyire a realitáshűség jellemzi. Nem kivétel ez alól Tudor Giurgiu új filmje sem, a De ce eu/Miért én?, amely szerepelt az idei Berlinálé versenyfilmjei közt, megnyerte a bolgár filmkritikusok legjobb balkáni filmjének járó díját a Szófiai Nemzetközi Filmfesztiválon. Mintha a korábbi román játékfilmek – Moartea domnului Lăzărescu – Lăzărescu úr halála (Cristi Puiu, 2005); 4 luni, 3 săptămâni, 2 zile – 4 hónap, 3 hét, 2 nap (Cristian Mungiu, 2007); Poziþia copilului – A gyerek fekvése (2013) – folytatása, egyben fokozása lenne: hasonlóan erős társadalomkritikai felhanggal mutatja be a hétköznapokvalóságát.

Akár korábbi filmjeiben (Legături bolnăvicioase – Beteges kapcsolatok, 2006; Despre oameni ºi melci – Emberekről és csigákról, 2012), a rendező most is nagyon odafigyel, hogy megrajzolja a román valóság mozgóképes lenyomatát, olyannyira, hogy gyakorta aligha lehet érzékelni a dokumentum és a fikció közötti határt. Amíg előző filmjeiből azonban nem hiányzik az irónia, a szarkazmus, a humor, addig a Miért én? esetében inkább a film noir eszköztárát használja. Gyakorta nehéz megállapítani, a valóság puszta rögzítése vagy egy jól megszerkesztett filmes módszer eredményeként uralják a filmet a sötét, nyomasztó, füstös, fullasztó belső terek, ködös utak, fénytelen zugok.

Giurgiu valós történet rekonstruálására vállalkozik: a film egy 2002-ben öngyilkosságot elkövető fiatal ügyész esetét meséli el, miközben egy kicsit a detektív szerepét is felvállalja, de a történész, a szociológus, az antropológus szemével is érteni, értelmezni, látni és láttatni próbál. Kusza, kafkai világ körvonalazódik, témájában utalva Orson Welles 1962-ben készült filmjére, A perre. Welles nagyon erős, kontrasztos képekkel a törvénykezés átláthatatlan, pusztító labirintusát ábrázolja, Giurgiu pedig egy kusza, elmosódó képi világot körvonalaz. A De ce eu? nézője tényszerű adatokat ismer meg, mintha csak egy kandi kamera tulajdonosaként betekintene a fiatal bíró szakmai és magánéletébe anélkül, hogy értené. A film maga is hasonlatos egy bírósági dossziéhoz, adatok, képek, rögzített beszélgetések halmaza, és mi, nézők mindannyian kívülállók maradunk. Még akkor is, ha magával ragad a film képi világa, megerősíti kételyeinket, hogy a világ, amelyben élünk, a korrupció, a bűnözés melegágya, ahol bárkiből lehet áldozat, ha egy kicsit is a gépezet részévé válik.

Olyan világról számol be a De ce eu?, amelyet a társadalmi determinizmus sötét törvényszerűsége ural, ahol bizonyos élethelyzetekben mintegy sorsszerűek a történések. Pontos képet kapunk a társadalmi rétegződésről is, és mintha Giurgiu igazolni akarná a Hannah Arendt-féle hagymamodellt: úgy alkotja meg a film szereplői személyek közti kapcsolatait, hogy azok folyton az átjárhatatlanságról árulkodjanak. Cristian, a film főszereplője eszköz a főnökei kezében, csak a feletteseihez, a barátnőjéhez, illetve a házinénijéhez való viszonyából tudhatunk meg valamicskét róla. Tudor Giurgiu nem tartotta fontosnak a lélektani ábrázolást, így alig tudhatunk meg valamit az emberről a rendszer működésén túl, csak a bírót ismerjük meg egy szorult helyzetben.

A filmben számos jelenet mintha a jó amerikai film receptjének próbálna megfelelni: van benne mértékkel adagolt szexualitás – legtöbbször nem megfelelő montázskörnyezetben –, van sport, van utazás, van számos nagy közeli, jól megszerkesztett kép, hatásos kameramozgás. Mindezek egyenként élvezhetők, valahogy mégsem forrnak össze működő egységgé. Nagy erénye azonban, hogy félreismerhetetlenül román film, dokumentarizmusa elsősorban nem a történetben, nem realista filmes eszköztárban rejlik, hanem az adott valóság mozgóképes rögzítésében, amely a film környezetét jelenti: a tömbháznegyedek, az épületbelsők, a Daciák, Bukarest és Nagyvárad utcái teszik egyedivé. És nem utolsósorban hangsúlyozandó a rendező bátorsága, hiszen tényfeltáró munkára vállalkozott, olyan témához nyúlt, amely 25 évvel ezelőtt Romániában aligha lett volna elképzelhető. Mindezzel igazolta, hogy felnőtt egy új filmes generáció, amely ha fél is, másként és mástól fél, és hogy ehhez a témához felnőtt a román film is, és felnő a közönség is. A téma – mintegy bocsánatos bűnként – sokszor túlmutat a film szakmai értékén.

A De ce eu? kérdésre is megkapjuk a választ. Cristian felettesétől megtudjuk, miért lett ő az áldozat. Mert kiszemelték, mert megvan erre a jól működő stratégia? Mert talán működik egyfajta társadalmi szelekció? A tragédiát pedig senki sem vállalja fel. A film végén a nekrológ cinikusan magasztos, szép szavak üres zenéje. Mindenki sejt valamit, tudni viszont senki sem tudja, mire lett volna szükség ahhoz, hogy Cristian története ne így érjen véget.