Múzeumban az erdélyi arisztokrácia

Kolozsváron a 19. században a nemzeti közművelődés előmozdítására két magyar kaszinó létesült, az egyik Kolozsvári Casino néven főleg a nemesség részére, a másik pedig polgári személyek számára Nemzeti Kaszinó Kolozsvárt néven. Az elsőt az erdélyi magyar arisztokrácia kiemelkedő képviselői alapították 1833-ban a gróf Széchenyi István által 1827-ben létrehozott Pesti Casino mintájára. Az ötlet Angliából ered, itt tapasztalta meg ugyanis a magyar arisztokrata a híres klubrendszer áldásait.

A nemesek mellett polgári személyeket is felvettek a Casinóba, elsősorban olyanokat – gyógyszerészek, orvosok, egyéb polgári foglalkozásúak –, akik jelentős szerepet játszottak a város gazdasági, politikai életében. A Deák Ferenc utca 16. szám (ma Eroilor) alatti épületben működött a Casino, és az utókor szerencséjére hozzáértő mesterekkel megfesttették az alapító atyák portréit. Ezek évtizedekig láthatók voltak a Casino falain, mígnem a kommunisták betiltottak mindenféle nemesi gesztust, ezzel együtt pedig megszüntették a Casinót is. Ismerve a Trianon utáni román hatalom romboló hajlamát – szobrok, intézmények tűntek el, épületek eredeti rendeltetése szűnt meg – csoda, hogy néhány festmény ránk maradt.

Egy évszázad távlatából

A Casinóban egykoron kiállított magyar arisztokraták portréi csaknem egy évszázadig voltak elzárva a nagyközönség elől. „Ma már nem tudjuk megállapítani, hogy valójában hány festmény díszítette a kaszinó falát annak virágkorában, de még 1940 és 1944 között is” – írja a Casino történetéről szóló tanulmányában Pásztor Csenge Bíborka művészettörténész, a kiállítás kurátora. 1947-ben a Casino képviselője 10 portrét adott át Wass Ernőnek, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) titkárának megőrzésre. Miután 1948-ban az EME is az államosítás sorsára jutott, a képek átkerültek az Akadémiai Levéltárba, innen pedig a 70-es évek elején a Művészeti Múzeum raktárába. (Egyébként a Kolozsvári Szépművészeti Múzeum raktárában csaknem négyszáz erdélyi személyiség portréja található). A mostani tárlatra – nem kis munkával – kilencet sikerült restaurálni, egy tizedik pedig képernyőn tekinthető meg.

 Barabás és a többiek

Fejet hajtva az ötletgazda előtt, az első portrét Széchenyi István grófról Barabás Miklóstól rendelte meg a Casino. A kiállítást megtekintve még egy laikusnak is szembetűnik a különbség Barabás és a többi festő munkái között, bár azok sem voltak elhanyagolható nevei az erdélyi magyar portréfestészetnek. Ám Barabás kiemelkedik közülük: a háromszéki Márkusfalván született mester a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb képviselője volt, Itáliában tanult, és megfestette kora szinte összes kiemelkedő személyiségének – többek között Batthyány Lajos, Liszt Ferenc, Görgey Artúr, Mikó Imre – portréit is. Kolozsvárnak is sokat köszönhetett: az addig jobbára krétával és vízfestékkel dolgozó Barabás a kincses városban sajátította el egy Gentiluomo nevű, éppen ott tanító olasz festőtől az olajfestés alapjait. Felesége 1874-ben festett arcképe a magyar festészet egyik legszebb, legismertebb portréja.

Bár a többi festő neve manapság már nem annyira ismert, mint a Barabásé – Fekete József, Vastagh György, Kőváry Endre, a cseh származású Venceslav Melka, Pállik Béla, Kun S. –, az ő műveik is jelentős emléket állítanak Erdély egykori arisztokratáinak, Kolozsvár egyik legizgalmasabb korszakának. Közülük is kiemelkedik Kőváry neve, aki a régi erdélyi családok kedvelt portréfestője volt. „Igencsak nemes hangzású a Kőváry név Erdély és Kolozsvár történetében. A festő bátyja, Kőváry László történetíró és statisztikus, az Erdélyi Múzeum megálmodója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Híre-neve mindig előtte járt az öccsének” – írja a családról Murádin Jenő művészettörténész.

Pállik Béla, akinek gróf Mikó Imréről készült egészalakos festménye látható a kiállításon, igen sokoldalú művész volt: amellett, hogy portrékat festett, őt tartják a 19. század legjelentősebb állatfestőjének. (Az ő érdeme is, hogy az utókor megismerhette az egyetemes lótenyésztés egyik legkiválóbbjának, a Kincsem nevű lónak az alakját.) Kortársai nemes egyszerűséggel a „birkapiktor” jelzővel illették. Az 1880-as években operaénekesként ért el jelentős sikereket, elsősorban német földön.

Barabás Széchenyi-festménye és Pállik Mikó-portréja mellett Bánffy Dániel (1812–1888), gróf Kendeffy Ádám (1795–1834), báró Wesselényi Miklós (1795–1850), báró Wesselényi Ferenc (1807–1885), báró Kemény Domokos (1807–1885), gróf Lázár Miklós (1819–1889) és Bölöni Farkas Sándor (1795–1842) portréját láthatja a közönség.