Miről beszél az öltözékünk?

Valójában ez a művészet is a világnak szól. Az összes többi embernek, aki szemlélője egy olyan alkotásnak, melyet a társadalmi közegben megjelenő embertársmodell visel magán a hétköznapi élet kifutóján. Aki ruhát terveztet magának, az egyedit, egyénit szeretne és lehet, nemcsak azért, hogy kiváljon a tömegből, de esetleg azért is, hogy a szorosabban vett hovatartozását megmutassa.

Bandi Kati (portrénkon) Marosvásárhelyen élő iparművész kiváló partner ehhez. Nevét ma jellemzően ruhatervező művészetével azonosítja a szakma és a közönség. Izgalmasan előadott, sajátos kompozíciói a kelet-európai nemesség öltözeteit idézik, azoknak míves, veretes hagyományait hordozzák jelenkori foglalatban. A művésszel beszélgetve fény derül arra is, miként lehetséges az erdélyi és a Kárpát-medencei magyarság érzeteiben még ott rejlő hovatartozási igényt, vizuális-esztétikai jelekkel, korszerű eleganciával felmutatni.

– A textilművészetnek miért éppen ezt az ágát választotta?

– A kolozsvári főiskolán a gobelin, emprimé vagy ruhatervezési szakot választhattuk. Jómagam azért döntöttem az utóbbi mellett, mert ez kínált olyan plusz tantárgyakat, amiket tanulni szerettem volna. Itt volt egyedül művészeti anatómia, ipari formatervezés. A mindennapi krokizás, alakrajz is csak számunkra volt kötelező. Divattörténetet, kosztümtörténetet, színházi jelmeztervezést is tanultunk, vagyis komplex képzés folyt.

– Diploma után mindenkit valamilyen gyárba irányítottak, az Ön „kiküldetése” elmaradt. Hogy is volt ez?

– Nagyváradra irányítottak, ahol nem foglaltam el az állást, mert kilenc hónapos terhes voltam, és senkim sem volt a városban, akire támaszkodhattam volna. A férjem Máramarosban volt körorvos, így én is odaköltöztem, három évet egy faluban töltöttünk, majd hazajöttünk Marosvásárhelyre.

– Itt kapott állást?

– Azt nem kaptam. Megmondták, ne is keressek, mert nincs számomra hely Marosvásárhelyen. Akkoriban házkutatások voltak nálunk. Apám, Bandi Dezső szobrászművész, szálka volt a rendszer szemében. ’69-ig ő volt a Maros Magyar Autonóm Tartomány alkotási házának népművészeti és amatőr művészeti szakirányítója. Kiállításokat rendezett azokból a kézműves termékekből, amiket az emberek a maguk örömére készítettek. A magyar kultúrát akkoriban sajnos nem illett pátyolgatni. Apámban semmiféle sovén érzelem nem volt, soha nem hallottam tőle, hogy a románok kultúráját ne tisztelte volna. Mégis sovinizmus vádjával akasztottak pert a nyakába, meghurcolták, elvesztette az állását. Dokumentáló jellegű cikkeket írt, a tárgyi hagyományokat dolgozta föl, Bartók és Kodály nyomdokait követte. Írásainak lényege és célja a hagyományok továbbéltetése volt. Együtt jártuk a falvakat, engem is vitt magával, ő írta a cikkeit, én pedig rajzoltam a tárgyakat.

– Akkor a hagyományokra épülő stílusa innen, ebből a közös gyűjtőmunkából is eredeztethető?

– Az elején kifejezetten elhessegettem magamtól a hagyományokat. Be akartam bizonyítani, hogy nem az apám kreációja vagyok. Ma már persze nagyon büszke vagyok, hogy végül is az lettem. Régen másképp láttam a dolgokat, fiatal korában az ember az orra formájával és a nevével sincs megelégedve. Mint ifjú titán én is önkifejezési ambíciókkal indultam, értek engem is különböző hatások, amik elragadtak, de nem lettem Nyugat-imádó. Ez talán nem is választás kérdése, mintha a génjeinkben ott működne az affinitás, ami a saját hagyományaink iránti kapcsolódásért felelős. Sokáig frusztrált bennünket, erdélyieket az érzés, hogy le vagyunk maradva, de amikor a határok felszabadultak, és utazhattunk végre, a Nyugatot látva rájöhettünk, nem kell szégyenkeznünk. Megnyugodhattunk, hogy az anyagi jómódról talán lemaradtunk, de egyébről nem.

– Semmi „vad dolgot” nem tett működése kezdetén?

– Egyszer, amikor feldühített egy festő kolléga, aki a globális marháskodást istenítette és az úgynevezett magas művészetet szembe állította az iparművészettel. Ez hozta ki belőlem azt a reakciót, hogy egy kiállításon megmutassam: én is tudok blöffölni, csak nem tartom érdemesnek. Vad nem voltam, de kozmopolita igen. Ami hatás ért a világból, ha tetszett feldolgoztam, ha nem, akkor elkerültem.

– Mikor indult el a Bandi Kati stílus irányába?

– Már akkoriban ráismertek az emberek a munkáinkra, amikor eladásra a képzőművészeti alap boltjába adtuk be őket. Egyébként a hetvenes években a művészek sokkal inkább irányíthatták a közízlést, mint ma. A szocializmus kitermelt egy olyan társadalmi réteget, amihez tartozók ezeket a termékeket meg tudták venni a művészboltban. Sikk volt a képzőművészeti alap boltjából öltözködni.

– Ha szavakkal kell megfogalmazni, mit sugall az ön által tervezett ruha a nézőnek, mit mondana, néphagyományt őrző, vagy inkább ezt az érzést hordozza?

– Igen, érzést szeretnék megmutatni, s nem reprodukálni. És ezt létrehozhatom, mindenféle díszítmény nélkül, egy hagyományos vagy hagyományosnak tűnő anyag és egy hagyományost idéző szabásminta alapján. Ha egy ruhának karcsú a dereka, bő a szoknyája, puffos az ujja és lenvászonból készült, az már egy echte magyar ruha. De lehet modern az anyaga és a szabása, amit hagyományosan díszítek, vagy lehet, hogy minden modern rajta, de a hagyományos díszítmény olyan elosztásban jelenik meg a ruhán, hogy az megidéz egy tájjelleget. Soha nem terveztem furulyaszűk ruhát, a gazdagságot szeretem valamiképpen.

– Anyaghasználatban vagy díszítésben?

– Ezekben is, de szabásában is lehet gazdag egy ruha. Lehet gazdag aljú, gazdag ujjú. Ha díszítve van, akkor gazdagon, mert minek díszítünk, ha félünk tőle. De a jól megválogatott anyagok díszítés nélkül is szuggesztíven tudnak hatni. Expanzív lény vagyok, a ruháim is olyanok. Egyik bukaresti bemutatón a magyar kultúra házában egyszer a sámán témára rendeztek kiállítást. Az ottani tekintélyes szaksajtó valami ilyesmit írt az anyagomról: Bandi Kati a legérdekesebb román ruhatervező, sikerült annyira megfognia az ősi karaktert, hogy munkáiban egyformán fel lehet fedezni a dák, a norvég, az ázsiai és a magyar hagyományokat.

– A kosztümös korok iránti nosztalgiája és a magyar nemesi hagyományok megőrzésének, továbbéltetésének szándéka is ott van ezekben az öltözékekben?

– Amit én csinálok, az a globalizálódással való szembenállás. Nem vagyok hajlandó egyetérteni azokkal a történésekkel, amiket látok és azokkal az eredményekkel sem, amik ebben a folyamatban születnek. Mit lehet tenni ennek ellenében? Azt, hogy az ember nem hasonul, hanem megőrzi egyéniségét. És ezt a fajtámtól is elvárom, mert a kis közösségek és a nagy közösségek csak úgy tudnak fönnmaradni, ha megőrzik önmagukat. A hovatartozás nagyon fontos megtartó erő. A nemzet megőrzéséért mindenki azt teszi, amit tenni tud. Magammal kellett ezt tisztáznom: én annyit tehetek, hogy kinek-kinek a befogadóképessége szerint próbálok beadagolni valamennyit a hagyományainkból. A ruháim közösséget felmutató öltözékek. Ezeknek formai és eszmei megjelenése is van a viselőjén.

– A divat mennyire hat Önre? Vagy mennyire kell figyelnie rá?

– Csak annyira, amennyire kötelező. Például a váll szélessége pár évvel ezelőtt jelentős volt, most épp az ellenkezője van, összement. A lecsapott váll nagyon előnytelen tud lenni, pláne ha valakinek széles a medencéje. Nekünk nőknek széles a csípőnk, és vállunkkal egyenlítjük ki, vagyis, egy pici válltömés senkinek sem árt.

– Az Ariadné kollektív textilkiállításon idén megkapta a közönség díját, számos külföldi városban, Bécsben, Stockholmban volt már kiállítása, de kapott díjat Los Angelesben is. Utóbbi hogyan történt?

– Három éve, hat alkotóval közösen egy ékszerboltot rendeztünk be Bukarestben. A koncepció elvárásai szerint az ide belépő vásárlóban azt az érzetet kellett keltenünk, hogy nem egy üzletbe, hanem galériába lép. Én fali tárolókat terveztem és egy „vaslédyt”: utóbbi egy óriási fémszobor volt, egy nőalak, aminek a hasában is ékszereket lehetett tárolni, bemutatni. Az üzlet egy Los Angelesben évente megrendezett pályázaton elnyerte a világ legszebb boltja címet.

– Kinek szeret ruhát készíteni?

– Aki pár kérdésemre válaszolva elmondja, hogy milyen alkalommal, milyen közösségben szeretné a ruhát viselni. Aki tőlem ruhát kér, az segít nekem azzal, ha nem rejtőzködik: kifejezetten jó, ha valakinek igénye van arra, hogy egyéniségét megmutassa. Én képzett művészként sokféle irányba el tudok indulni, de az a dolgom, hogy a leendő ruha leendő viselőjének kívánságát megsejtsem, és azt igényesen megvalósítsam.