Mi is formáljuk Kolozsvár arcát

– A Kolozsvár-film című verses összeállításotokat a Kolozsvári Magyar Napokon mutattátok be. Honnan származott az ötlet, hogy egyfajta filmes Kolozsvár-utazásra invitáld a nézőket, miért épp a filmes műfajhoz nyúltál?

– Ha tömören kell válaszolni, akkor bevallom: költő barátom és földim, Papp Attila Zsolt előadóestünkkel azonos című verse fogott meg a témának, ezúton is üzenem, hogy jövök egy sörrel a címért! A dolog azonban ennél bonyolultabb. Sok impulzus ért az elmúlt néhány évben, aminek egyszerre volt köze Kolozsvárhoz és a filmhez. Hadd említsek kettőt: az egyik Kertész Mihály A tolonc című, kalandos úton előkerült és gyönyörűen restaurált némafilmjének „helyzetbe hozása” volt, élőzenével. Igazából nem is a zenekari változattal kísért vetítés fogott meg annyira, hanem a Szép András improvizációival kísért zongorás. Andris a barátom, állandó munkatársam, nem véletlen, hogy az előadóestjeinket is paritásban jegyeztük az elmúlt néhány évben. Együtt komponáltuk A Kolozsvár-film dalait is, ha szabad ezt így fogalmazni, hiszen ő a komponista, én csak ötletelek és improvizálok az általam szállított szövegekre. Visszahallani A tolonc vetítése közben a közösen kiagyalt témákat, szépen becsomagolva egy-egy futamba, frenetikus élmény! Hab a tortán, hogy mindkét említett filmzseni, Kertész és Janovics is név szerint szerepel Attila versében, s így az előadóestben is. Jogos az általa felvetett utópisztikus kérdés: hogyan történhetett meg velünk, hogy nincs Kertésznek szobra Kolozsváron és nem Janovics nevét viseli Kolozsvár legrégibb, legpatinásabb mozija? Ez lenne a második impulzus, ami viszont fáj: az egykori Favorit-mozit, Kolozsvár első, ténylegesen is mozinak kialakított gyönyörű termét az Uránia-palotában gyakorlatilag szétszedték és megfosztották a rendeltetésétől, jelenleg mindeféle történik benne, ki tudja, kinek az engedélyével, de rossz ránézni a bejáratára. Pályázunk az Európa Kulturális Fővárosa címre, és kihagyunk egy ilyen ziccert: mozimúzeumot és kultmozit berendezni, ha nem is Uránia-moziként, hogy a pestiek se sértődjenek meg, de mondjuk Janovics Jenő Filmszínház néven, ahogy Papp Attila Zsolt is sugallja, és ne csak arra az egy évre.

– Sok minden terítékre kerül a versek révén: Kolozsvár híres művelődéstörténésze, Kelemen Lajos éppúgy, mint az általad említett Janovics-féle filmgyártás, s ez a kép nem mindig pozitív – néha a romok nem a történelmi múltat, hanem a rothadást jelképezik, nem egy esetben ironikus ez a Kolozsvár-kép. Hány arca van a te Kolozsvárodnak?

- Nagyjából annyi, ahány A Kolozsvár-filmből kibontakozik. Van az anyagban egy saját versem is, amit Áprily-parafrázisként dalszövegnek írtam, merő tiszteletből ugyanazt a kompozíciót öltöztettük rá, mint az Áprily-versre, nos, az nagyon az én Kolozsvárom, amelyben hajdani nagy szerelmek és hajnalig tartó bandukolások sűrűsödnek össze. De hogy ne kerüljem meg a kérdést: nekem Kolozsvár nem tud csak olyan lenni, amilyennek megélem, hiszen a hatalmas Kolozsvár-irodalom, amelynek évről évre színesebb kötetei bukkannak föl a könyvesboltokban, izgalmas krokikat és monumentális freskókat egyaránt kínálnak a kincses városról. Ezek mellett nem lehet csak úgy elmenni, mint pokémonvadászaton a Hunyadi-téri hárfás kisasszony, művésznevén Euterpé mellett, amelynek a helyén, a Nemzeti homlokzati szoborfülkéjében egykor Jósika Miklós szobra állt. Mi nem nagyon kalandozunk visszafelé, előadóestünknek nagyjából százesztendős történelmi vetülete van, ennyi idős a kolozsvári filmgyártás is. Ebben viszont nagyon benne van a ledöntött, megcsonkított Jósika- vagy Wesselényi-szobor, és mondjuk a hajdani karalábés kofák helyére bevonuló, Szőcs Géza által megverselt súlyos bronzdísz, fejedelmi jelvény is a Széchenyi téren. Romlás, szépülés, irodalom, züllés, szerelmek, tudományok, filmek – sok minden tartozik hozzánk, kolozsváriakhoz. Mi formáljuk az arcát.

– Nem ez az első ilyen jellegű műsorod. Mintha magadra találtál volna benne – van-e köztük abszolút kedvenc, vagy mindig az a legkedvesebb, amellyel aktuálisan foglalkozol?

– Mindig az a kedvenc, amelyiket éppen előadjuk. Mivel nagy és rendkívül sokrétű, tömör és műves szöveganyagról van szó, minden egyes előadást elő kell készíteni, értelemszerűen sokat foglalkozunk velük, ezért bele is szeretünk minden egyes alkalomba. A Kolozsvár-film egy trilógia zárómozzanata lenne, amely külső körökből – mondjuk, világra szóló gondolatoktól (Maszek balladák) – halad befelé, a Kárpát-medencébe (Az indiánok nem hagynak cserben minket..., zenés történelemóra), hogy végül kikössünk az éppen hétszáz éves város utolsó száz esztendejében. Ha akarod: ez a mi születésnapi ajándékunk.

– Ha már trilógia, annál inkább adódik a kérdés, mennyi idő összeállítani egy ilyen műsort, van esetleg szakértő, akit megkeresel a versek kiválasztásakor, vagy csak elkezded lapozgatni a köteteket?

– Az első közös szerzői- és előadóestünk önmagát írta, nagyjából három évig. Heterogén anyagot kellett összefésülni, „egyberostálni”, ahogy Kányádi bácsi mondaná, hónapokig a Digitális Irodalmi Akadémiára jártam bökverseket gyűjteni, amelyekkel össze lehetett az addig megírt több mint negyven dalt kapcsolni. Azt a versek szeretete hozta össze, ami nagyon jó tulajdonsága Szép András barátomnak is! A zenés történelemórát már nagyon megterveztem, kész dramaturgiával szállítottam le az anyagot, ám annak is hosszú ideig csiszolgattuk a végleges formáját, főként, hogy az előadóest gerince nem is maga a történelmi logika, hanem Székely János monumentális verse, A vesztesek – dalban! Szabályos kis rekviem kerekedett belőle. A Kolozsvár-film készült el talán a leghamarabb, itt azonban pontosan tudtuk, minek kell beleférnie, és egy idő után a bőség zavarával is megtanul az ember radikálisan bánni. Pontosan ezért jobb, ha nem is kérünk külső segítséget, elég sok bajunk van a magunk szempontrendszerével is. Ketten hányjuk-vetjük meg a dolgokat, zajlik a műhelymunka, felolvasok, András futamokat játszik, dalolni kezdek, ő kísér, töprengünk, összevitatkozunk dolgokon – ahogy ezt illik és lehet.

– Mindig marad egyfajta hiányérzet bennem a műsoraid után, nem minden verset ismerek fel, s ritkán emlékszem teljes verssorokra, hogy vissza tudjam keresni. Soha nem gondoltál arra, hogy valamiképp jelezd, épp melyik szerzőtől melyik szöveget választottad? Vagy elsősorban nem ez az összeállításaid célja? A Kolozsvár-filmben nem gondolkodtál azon, hogy kiegészítő, vizuális elemeket is alkalmazz, archív felvételeket például?

– Szándékosan nem szoktam eligazítást nyújtani a kedves hallgatóságnak, egyrészt, mert egy nagyon megdolgozott szöveglogikát kínálunk, még akkor is, ha nálunk nem divat a magunk képére formálni a műveket azzal, hogy feltrancsírozzuk őket. Hadd beszéljenek a szerzők helyettünk, úgyis egy véleményen vagyunk, ezért választottuk pont az ő műveiket bemutatásra. Másrészt provokálni szeretnék mind a témaválasztással – ez Az indiánok... és A Kolozsvár-film esetében képzőművészetileg is megmutatkozik, amennyiben a plakátok is üzenetet hordoznak –, mind pedig azzal, hogy kedvet csináljunk a versek után kutakodásra. Miért ne? Sokan kérdeznek rá, hogy ez honnan, amaz meg honnan van, és ez nekünk is komoly visszajelzés, imádjuk, mert elértük vele a célunkat! Ami a vizuális elemeket illeti: mi egy mozgóképek nélküli hangsávot kínálunk, „a hallgató fantáziájára bízva, miként eleveníti meg, játssza újra, forgatja le és vágja össze a saját Kolozsvár-filmjét”. Szó szerint idéztem a szinopszisból, de a felvetés jogos, van is már ötletem, hogy mivel fejeljük meg a dolgot.

– A Kolozsvár-filmben húsz költő/író szövege került be – a válogatás elég vegyes, Dsidától napjainkig válogattál. Hogyan került be az összeállításba Kun Árpád? Mintha kilógna a sorból, a többieknek van kolozsvári kötődésük…

– Mindenkinek van kolozsvári kötődése, aki egyszer itt megfordul és beleszeret valakibe, valamibe, Kun Árpád szövegében történetesen a romlás mögül fölsejlő Kolozsvárba. Az ő versének a címe Kolozsvár-Napoca, és az általam válogatott szövegek közül nála jelenik meg a legnyersebben az a lezüllési folyamat, amely pár évtizedig jellemezte ezt a várost nem is olyan régen. A címet szándékosan nem mondtam be, úgyis mindenki pontosan be tudja lőni, melyik periódusról beszélünk, és ebbe még a funarióta mocskolódás is szegről-végről benne van!

– Király László egyszer azt mondta, hogy az a kolozsvári, aki tudja, a Bükkben a patakban melyik kő alatt található az aranypénz, azaz akit a gyerekkora a városhoz köt. Ilyen értelemben a választott szerzőid közül sokan nem kolozsváriak – szerinted ki a kolozsvári, vagy másképp kérdezve, mitől válik valaki kolozsvárivá? Te kolozsvári lettél az elmúlt húsz év alatt?

– Király László, ha jól tudom, sóvidéki, Kányádi Sándor küküllőmenti, Kun Árpád soproni, Szálinger Balázs balatonmelléki, Áprily vagy Orbán János Dénes brassói... nem sorolom tovább. Én is „csak” gyergyóremetei vagyok. Annyi bizonyos, hogy mindenkinek másutt van a patakja, ahol aranypénzeket lehet találni. Az enyémet Csinórnak hívták, míg el nem apasztotta a területrendezés. (Igaz, nagyobb esőzések idején feltámad, ilyenkor elönti a környéket és elég sok mindent hord be az udvarunkra, mínusz aranytallér. Édesanyám tehát marad a bosszúsággal és a kisnyugdíjjal.) De ezzel sokan vagyunk így, akik kolozsváriak lettünk. Nézzünk csak szét a közvetlen környezetünkben: hány kolozsvári barátunk tősgyökeres vagy legalább hóstáti? De ha más szemszögből nézem a dolgot: mi, „városon kívüliek” is mindannyian legalább hóstátiak lettünk azzal, hogy Kolozsvár vonzáskörében élünk, szeretünk, alkotunk, dolgozunk. Keressük azt az aranypénzt, amit a Domus cementaria et auricusoria (Pénzváltó és aranyműves ház) bocsátott ki párszáz évvel ezelőtt. Aki tudja, hol van ez a „domus”, már elindult a kolozsváriasodás felé.