Megigéző Kárpátalja

Mert mi tagadás, a Magyar Állami Népi Együttes Megidézett Kárpátalja című kolozsvári előadása valósággal megigézett. Feszes, dinamikus, helyenként lírai, virtuóz és magával ragadó.

Sokszor beszélünk mi, erdélyiek nemzetiségi sokszínűségről, toleranciáról, a másság tiszteletéről. A 6. Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat nyitógáláján viszont azzal szembesültünk, hogy vannak még vidékek… Mármint Erdélyhez hasonlók vagy nemzetiségi sokszínűség szempontjából szűkebb hazánkat akár meghaladók is. Kárpátalja, egykoron az Osztrák–Magyar Monarchia része, magyarok, ukránok, ruszinok, románok, szlovákok, huculok, cigányok, zsidók, svábok közös hazája. Manapság többnyire az együttérzés hangján beszélünk róla, hiszen a belviszály, a háború veszélye – ami ugyan ezer kilométerekkel odébb zajlik, mégis Damoklész fenyegető kardjaként emelkedik föléjük – felhívta rá a világ figyelmét. Talán épp ez a veszélyérzet ihlethette arra a kolozsvári szervezőket, hogy Kárpátalját válasszák az idei Magyar Napok kiemelt tematikájának. És ezzel a választással csengett egybe az Állami Népi Együttes legújabb előadása, a Megidézett Kárpátalja, amelyet a megnyitó gálára invitáltak.

Az előadást megelőzően alkalmam volt beszélgetni Pál István Szalonnával, a produkció zeneszerzőjével, Pál Lajos zenei szerkesztővel és Mihályi Gábor rendező-koreográfussal. Az első kettő – fiú és apa – kárpátaljaiként büszkeséggel vegyes érthető elfogultsággal beszélt a régió néprajzi, népzenei gazdagságáról, sajnálkozva jegyezvén meg, hogy az előadásból időszűke miatt kimaradtak sváb, szlovák táncok. Mihályi Gábor, az Állami Népi Együttes művészeti vezetője ennek ellenére elégedett a végeredménnyel, szerinte a befektetett munka eredményeként igen sikeres műsor került színpadra. Azt is megtudtam, hogy a magyarországi bemutatót követően Kárpátalján turnéztak, és váratlan sikerük volt olyan, nem magyar lakta helyeken is, mint Kijev vagy Lemberg. Nem is csodálkozom, hiszen az előadás valóban szerencsésen ötvözi a fergeteges dinamikájú virtuozitást a megnyugvást, csendesülést idéző líraisággal. Nem lehet – én legalábbis nem tudok – kiemelni külön-külön egyetlen mozzanatot sem a műsorból. Tény, hogy nincs történet, nincs összefüggő mondanivaló, csak tánc és tánc, zene és zene. Külön-külön minden szám egy-egy történet, legyen az magyar, román, ruszin, zsidó vagy cigány. És kiderül, mennyire sajátságos világ ez a Kárpátalja, a magyarok esetében a maga polgárosult új stílusú népzenéjével, a ruszinok, románok esetében archaizmusával, az eltűnőfélben lévő héber kultúrájával, a talán még mindig fellelhető patriarchális cigány társadalmával. Pál István Szalonna esetében pedig nem tehetek mást, mint ismételni önmagamat: ebben az előadásban érződik csak igazán, hogy a sokak által csak Szalonnaként becézett Pál István milyen istenáldotta zenész. Otthon van ebben a zenei világban, virtuóz, melankolikus, precíz és megdöbbentően sokoldalú. Mintha minden az övé volna, a sajátja: magyar, román, ruszin stb. Kárpátalja pedig mintha egy kicsit közelebb került volna hozzánk.