Király László történetei

Aki már hallotta Király László költőt író-olvasó találkozón beszélni, tudhatja: Király Lászlónak elsősorban történetei vannak. De történetei nem akármilyenek, és főként nem önmagukért valók: mondhatni, Király Lászlónak nemcsak a versei, de a történetei mögött is tér van, amelyet belakni, bejárni érdemes. Erre gondolhatott Gulyás Gyula filmrendező is, aki egy Király-novellából 2001-ben elkészített, Fény hull arcodra, édesem című film után, némi szünetet tartva, portréfilmet forgatott a sóváradi születésű, ám a hatvanas évektől Kolozsváron élő egykori Utunk- és Helikon-szerkesztővel, a második Forrás-nemzedék képviselőjével.

A Fény hull arcodra, édesem egyébként méltatlanul kevés figyelmet kapott a kétezres évek elején, pedig a filmet igazából nem is lehet elrontani, az alapjául szolgáló Király-novella annyira sűrű szövésű, a történetnek pedig, mint ahogy Király Lászlónál általában, megint csak tere van, a nézőnek fel kell fejtenie a történetek mögött megbújó számtalan egyéb történetlehetőségeket.

Kérdés persze, mi lesz a sorsa Gulyás Király László vallomásai című portréfilmjének, amelyet egyébként a Magyar Művészeti Akadémia megbízásából készített a rendező. Hiszen Gulyás azon törekvése, hogy a magyarországi olvasók, nézők előtt ismertté, ismertebbé tegye Király László nevét, novelláit, költészetét, ma még aktuálisabb, mint a kétezres évek elején.

A film ősbemutatója a Kolozsvári Magyar Napok nulladik napján volt a Tranzit Ház magyar filmnapjai keretében, a vetítésen jelen volt Gulyás mellett Király László és a film operatőre, Tóth Gergely is. Mint a vetítés utáni beszélgetésből kiderült, Gulyást eredetileg egy 52 perces, tévébe szánt portréfilm elkészítésére kérték fel – ő viszont úgy gondolta, Király László élete és sorsa kellőképpen bonyolult ahhoz, hogy azt ne tékozolja el ötvenkét percben. Mint ahogy a rendező fogalmazott, egy dokumentumfilm sava-borsát az adja, hogy tovább lehet gondolni, beszélni lehet róla. Király esetében kb. 12 órás nyersanyag állt rendelkezésükre, amelyet majdnem három év alatt forgattak, ebből kellett kiválogatni, szelektálni. De mint ahogy a szobor sem mondja meg, hogyan faragják, úgy Király László sem szólt bele a film elkészítésébe, s bár az első elkészült részletet elküldték neki Kolozsvárra, a végső, kétrészes, 104 perces vágott verzióval ő is csak a nulladik napi vetítésen szembesült. „Engem tükröz a film, mondta a költő, minden szavát vállalom. Nálunk a kimondott szónak nagy becsülete volt, ha valaki valamit kimondott, az ott lógott a levegőben.”

A film egyébként valamiképp idomul a kimondott szó logikájához, s nem az életút kronológiájához igazodik – történeteket hallunk, amelyeknek egyféle körkörös szerkezetet az élőbeszéd ritmusa kölcsönöz. A ciklikusság révén lehetőség nyílik a történetek elmélyítésére, kiegészítésére, ettől a megidézett helyszínek – Sóvárad, Kolozsvár, Budapest – változatosabbak lesznek, a történetek a szemünk előtt alakulnak. Fényképek mellett megannyi felidézett arc, sors, apák, nagy- és dédapák „néznek ki a képből”, s minden megidézett arc mellé járul egy mívesen megformázott történet a maga sorsfordító tragédiájával, örömével és bánatával. Azaz Király László úgy, ahogy ő látja és láttatja mások történetein keresztül önmagát, egyszerűen és mesterkéltség nélkül: „Álmomban lassan átmentem a kerten. /Megszülettem és megöregedtem.” (Tu fu)